Így is lehet beszélni – és kell is!
Ricsi és a Csücskék
Nyelvi leleményben, képi megjelenítésben gazdag, tiszta szándékában megkérdőjelezhetetlen kincsre leltem. Hogy közre adjam, azt nem sokáig mérlegeltem. Nesztek, ezt kapjátok ki! Inkább, mint el! Vírus helyett egy virulens vloggert ajánl a bátor blogger.
***
Amikor a szóban forgó felvételt megnéztem, kellett vagy tíz perc, hogy kimondjam: ebből elemzés lesz. A döntéshez még kevesebb időre volt szükség, hiszen kis túlzással azonnal fölhorgadt bennem az indulat: most aztán félre minden finnyássággal, kényeskedéssel, szokásos nyelvi finomkodással, ál-értelmiségi fanyalgással! Lesz, ami lesz, kimondom: Ez a beszéd!
Nagyjából tíz napja tart az önként vállalt – és szerencsére a munkám és a munkaadóm jóvoltából is lehetséges, sőt, kifejezetten preferált – itthon tartózkodásom. Figyelem, mi megy a világban, másokban, és közben fürkészem magamat is: hogyan bírom a magányba száműzetést. Jelentem, jól. Nem akarom itt hosszasan fejtegetni az okait, és bosszantani se másokat, akiknek mindez nem adatik, de elég pontosan tisztában vagyok azzal, hogy kegyelmi helyzetben vagyok. Nagyjából minden szempontból.
Épp ma fogalmaztam meg valakinek ilyen tisztán: bár mindenki ilyen jól viselné a helyzetet! És nemcsak a szerencse faktorra gondolok, hanem a hozzáállásra is. Ne legyünk szerények, mert mondtam már és fogom is még – máskor, másképp –, hogy a lényeg szerintem sosem az, ami van, hanem az, ahogyan rátekintünk. Még akkor is tartom magam ehhez az állításhoz, ha sokakat már ez a kijelentés is irritál.
Szóval van ez az önként vállalt magány, a maga bizonyos típusú és fokú nyugalmával idebent, és van a zajos világ odakint. A kettő között az átjárás annyi, amennyit engedek. A napi – sajnos még mindig túl – sok órás hírfogyasztást, a „de hiszen képben kell lenni” álarca mögé rejtett tévhitet én sem kerülöm el. De lehet, hogy ennek is eljön majd az ideje. Persze ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor csendben bevallom, bizonyos típusú és fokú függőség is van ebben. De mit tegyek? Ha már lehetetlen a társas kapcsolódás a megszokott és szeretett személyes színtereken, akkor marad a közösségi háló. A maga szövevényeivel együtt. És nem mentség, hogy a legtöbben ezen lógnak. Pedig van dolgom, nem is kevés: tanárként egy speciális ágát űzöm a távoktatásnak, de erről majd máskor, szerintem hamarosan.
Azért is jó lenne lefejteni magamról a világhálót, mert azt már teljességgel megfertőzte a koronavírus. Értsd: mindenhol ez a téma. Ha valaki mással is foglalkozik, próbálja kerülni a témát, elterelni a figyelmet, kimondatlanul vagy akár kimondva is nem normálisnak titulálják. Pedig. Most kéne igazán normálisnak maradni. Írtam ennek nyilvános és személyes kommunikációs útvesztőiről , és gondolkodtam a kiutak lehetőségeiről is.
Miközben tehát – kijárás hiányában szájmaszk helyett – igyekszem néha a szememet behunyni, hogy megszűrjem a beömlő milliónyi információt, remélve, hogy csak az jut az agyamig, amit én beengedek (na jó, bevallom baráti ajtónállók is besegítenek), egyszer csak jön ez a videó.
Az ismerős, aki megosztotta, azt írta elé: trágár, szókimondó, de mégis ajánlja. Ha más nem, ez akkor is arra sarkallna, hogy megnézzem. Így is tettem. Most mondhatnám az ismert fordulattal, hogy a hatás leírhatatlan. De nem az. Legalábbis megpróbálom leírni.
Itt ez a fickó, akiről fogalmam sincs, kicsoda. Lehet, hogy híres celeb, vagy csak lesz, de igazán nem is érdekel. Szándékosan nem nézek utána. Azt akarom, hogy ezzel az egyetlen megnyilvánulásával hasson rám. Ha egész életében semmi mással nem hívta volna fel magára a közö/n/sség figyelmét, csak ezzel a profin összeállított kisfilmmel, már megérte. Ilyen egyszerűen (a szó legnemesebb értelmében használom ezt a jelzőt, azaz: egyenesen, szókimondóan, érthetően, tiszta és egyértelmű szándékkal), a felvilágosítás igényével legalábbis, én még nem láttam beszélni senkit erről a vírusveszélyről. Illetve – és ez a legfontosabb üzenet – arról, hogy mit tehet ez ellen a járvány ellen a hétköznapi ember. Napnál világosabb: a cél, hogy mindenki megértse, felfogja végre, miről is van szó. Hogy ne kelljen hozzá se a hivatalos bikkfanyelv nyakatekert mondatai közt matatni, se a tudományos szakszavakat ismerni, se pedig a sajtó mifelénk sokszor inkább propagandába hajló manipulációjának áldozatául esni.
A kisfilm képi világa a maga nemében lehengerlően színes, illusztratív. Tartalma – egy egészségügyi szakemberrel ellenőriztettem! – tökéletesen szakszerű. Retorikája helyenként alpárinak mondható mivoltában is jól felépített és esztétikus. Mert bizony a naturalista ábrázolás, a csúf, sőt a trágár is esztétikai minőségek. És ha ez kell az üzenet átadásához, akkor ez kell. Jelen esetben nem félek leírni: a cél szentesíti a nyelvi eszközt. Különösen ha a cél jó: a betegség terjedésének megelőzése, lassítása. Ebben a témában az üzenet megértetése mindent fölülír. Még az én kényes – ezúttal bizony a magam által is komolyan újraértelmezett – stilisztikai szépérzékemet is.
Ha elképzelem, hogy ezt a videót nem 234 ezren látnák (a linken, ahol és amikor én megnéztem, ennyi volt a nézettsége), hanem tíz millióan, akkor valószínűleg ugyanannyian értenék is.
Persze könnyű a szabadon alkotó művésznek – amennyiben Letrich Richárd annak nevezhető. Mármint hogy művésznek. Mert szabadon alkotónak mindenképpen. És szerintem a társadalmi felelősségvállalásnak is jó példája. Még ha kissé sajátos stílusban adja is elő magát. Az üzenet átjött, jó lenne, ha tovább is menne!
Ja, az ő nyelvén szólva: Ezt adjátok tovább, tesókáim, ne a vírust!
