„Száznyolcvan kilométer, néha több, valamiért mégis mindig eljövök…”[1]
Mindig szívesen megyek Borsod-Abaúj-Zemplén megyébe, úgyhogy most sem volt nagy áldozat helyettesítőként beugrani egy kis szereplésre. Sajnos kolléganőm, Kozáry Andrea – aki ezt a projektet is szívügyeként kezeli –, bármennyit ingázik is városok és országok között, mégsem tud egyszerre két helyen lenni, ezért 2019. szeptember 25-én engem kért meg dublőrének. Tudhatta: rendészeti etikával és kommunikációval foglalkozóként nyilván nem áll távol tőlem a téma. De miről is van szó? Az Országos Rendőr-főkapitányság, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem és civil szakértők együttműködésének eredményeképpen az utóbbi évek igencsak szép sikert hoztak egy komoly ügyben. A Gyűlölet-bűncselekmények Elleni Munkacsoport (GYEM – http://gyuloletellen.hu/) áldozatos és kitartó munkájának köszönhetően egy tizenegy indikátort tartalmazó szakmai protokollt dolgoztak ki a rendészeti szakembereknek a gyűlölet által motivált bűncselekmények felismerésére és kezelésére. Az Országos Rendőr-főkapitányság pedig a 30/2019. (VII. 18.) számú utasítását 2019. augusztus 1-je óta helyezte hatályba.
Ha a Miskolcig tartó utat egyedül teszem meg, nagyon elfáradok. Most, hogy nem én vezettem, illetve hogy ilyen remek beszélgetőtársam akadt, úgy eltelt az idő, hogy szinte észre se vettük, már meg is érkeztünk. Friss megismerkedésünk nem akadályozott bennünket abban, hogy mindjárt mondandónk közepébe vágjunk. Egymás szavába csak azért nem, mert hát ugye udvariasság is van a világon. Nagygyőr Csilla ügy iránti lelkesedése hamar nyilvánvalóvá vált – nem mintha titkolta volna. Az áldozatokkal való humánus bánásmódnak nemcsak elméletben híve, húsz éven át gyakorló rendőrként művelte is. Ezért nyilvánvalóan hitelesen tud róla beszélni is. És mint kiderült, eredetileg ő is tanárember, így hát nem csoda, ha tapasztalatát, szaktudását szívesen adja tovább a gyűlölet-bűncselekmények elleni fellépés országos szakirányítójaként. Ebből a feladatköréből adódóan oroszlán része van abban, hogy az ügy ilyen magas szintű szabályozásig jutott.
Az eső ellenére is kellemes volt az út, és ugyancsak jó volt a megérkezés. A megyei koordinátor, Szilvási Zsolt kedves és előzékeny házigazdaként fogadott, és felkísért osztályvezetője irodájába. Miközben hellyel és kávéval kínáltak, óhatatlanul is körülnéztem. A már első látásra is kellemes hangulatú szobát tüzetesebben is szemügyre véve, látom, hogy a falakon nemcsak az iroda lakójának szakmai háttere látható a bekeretezett dokumentumokon, hanem emberekkel teli, vidám életképek korábbi szakmai korszakaiból. A képeken az igen tapasztalt, 35 éves rendőri pályát maga mögött tudó osztályvezető, Varga Sándor is szerepel. De mindjárt megfogja az embert a büszkeségre méltán okot adó sportrelikviák, serlegek sora, majd a kiemelt helyre, az íróasztalával szemközti falra elhelyezett El Camino térkép is. Színes egyéniség lehet mindezek gazdája. És mire eszmélek, meg is érkezik az osztályvezető úr: szál egyenes, nyílt tekintetű, derűs alak, határozott kézfogással, a szeme sarkában bujkáló mosollyal és kíváncsisággal. Ránézésre is azok közül a vagány nyomozók közül való, akikkel az ember első látásra úgy érzi, ezer éve ismeri. Nem még akkor, ha elkezd vele beszélgetni, egyáltalán nem formálisan. Szó szót követ, és hamar közös értékekre bukkanunk. Sajnos innentől repülnek a percek, kezdődik az előadás, amit nemcsak protokollárisan megnyit, hanem utána kíváncsian üli végig az első felvonást. Aztán dolgára siet, de ebédszünetben folytatjuk az eszmecserét, majd megint ott ül az első sorban, és büszkeséggel követi kollégái zsongó és aktív érdeklődését, amelyet még az utolsó 45 percben is sikerül fenntartanunk. Az irodájába visszaballagva már tudom, hogy ebből megint blog lesz, akárki meglássa, s mondom is neki, mire érdeklődve, de félig kétkedve közli e-mailcímét, amelyre a szövegtervezetet küldhetem. Hiszi is, nem is, hogy erről a mai napról valami szubjektív híradás van születőben. Majd megtudja! Este aztán mihelyt alkalom nyílik rá, begépelem a könnyedén jövő mondatokat, s már küldöm is neki, várva a remélhetőleg egyértelmű „engedélyt”. Nem komoly engedélyeztetési eljárás ez, inkább csak afféle személyes udvariasság. Nem szeretek nevesíteni senkit az írásaimban anélkül, hogy meg ne kérdezném az illetőt, van-e kifogása ellene. Amint a mellékelt szöveg mutatja, nem volt. Sem neki, sem a többi kollégának, akikkel ezt a kellemes napot töltöttem.
Még egy személyeskedés. A terembe lépve, mint mindig, ismerős arcokat, tanítványokat keresve, körülnézek. És igen, középtájon ott mosolyog egy kedves, négy éve végzett mester hallgatóm, Hevele Pista – hadd mondjam csak így –, az egyik Borsod megyei város kapitányságának bűnügyi osztályvezetője. Természetesen megörülök a jelenlétének – egy valaki már biztosan lesz, aki érti szavam –, és mindketten alig várjuk, hogy az első szünetben beszélgetni tudjunk.
De nézzük a szakmai programot. A házigazdák üdvözlő szavai után nekem jutott a feladat, hogy röviden felkonferáljam a témát. Miután útitársammal a másfél órás autóúton már kellőképpen ráhangolódtunk a témára, fontos volt, hogy egy kicsit a közönséget is beavassuk, mi is vár rájuk. Mit mondjak? Nem a leghálásabb szerep kedvet csinálni a délelőtthöz egy körülbelül 55–60 fős, rendőrökből álló társaságnak, akiknek idén nyilván ez a sokadik oktatásuk, ahová ráadásul berendelték őket… De én szeretem a kihívásokat.
Képzeljük ezt el: Színházterem, szabályos sorokba rendezett székek, természetesen üresen hagyott első sorokkal. Elöl pulpitus, vetítővászon. Ideális környezet ez a tanuláshoz? Nagyon nem. De ez van, ebből kell kihozni a lehető legtöbbet. Nem tudom, ez mennyire sikerülhetett. Őszintén szólva, erős kételyeim vannak, bár talán hihetem, hogy amire egy ilyen figyelemfelkeltőnek, tájékoztatónak szánt frontális előadás hivatott, azt elértük. Régi tapasztalatom ugyanis, hogy – főleg ilyen érzékeny témában – az előadások nem ritkán kontraproduktívak lehetnek. Annak, hogy ezt ennyire határozottan állítom, nagyon egyszerű a magyarázata. Bármilyen nagy tudású és elkötelezett, hiteles, sőt, akár még érdekes is az előadó, mégis, egy ilyen egyoldalú kommunikációs helyzetben kizárólag arra van lehetőség, hogy az előadó elmondhassa a magáét. De arra nézvést, hogy a célközönség mit gondol és érez a témával kapcsolatban, legfeljebb csak az arckifejezésekből és morajlásokból lehet bizonytalan következtetéseket levonni. Érdemben, konkrétan – értsd: kimondott szavak, gondolatok szintjén – semmi információnk nincs a fogadtatásról. És ez baj.
Baj azért, mert ez az egyoldalú kommunikáció az átadandó szemléletet a hétköznapok valóságában képviselni hivatott szakemberek számára azt sem teszi lehetővé, hogy pontosan megértsék ennek az egész „felhajtásnak” a miértjét, az értelmét és a célját. Nem még azt, hogy ebben a szellemiségben dolgozzanak, lehetőleg már holnaptól, pontosabban tegnaptól: hiszen a témában kiadott ORFK utasítás már majdnem két hónapja életbe lépett. Az itt hallottak tudatában és szem előtt tartásával kellene vallomást felvenniük, jegyzőkönyvet rögzíteniük, helyszínelniük, nyomozniuk, vizsgálniuk, vagy irányítaniuk az ezeket végző kollégáik munkáját.
Mert a hallgatóság soraiban ültek közrendvédelmi, bűnügyi szakemberek, járőrök, szolgálatirányító parancsnokok, nyomozók; osztály- és alosztályvezetők, tiszthelyettesek és tisztek. Mindazok, akik a maguk szakterületén, szolgálati helyén és beosztásában potenciálisan találkozhatnak gyűlölet motiválta cselekményekkel.
Az előadásokat hárman felváltva tartottuk. Dombos Tamás, a Háttér Társaság programkoordinátora a gyűlölet-bűncselekmény fogalmát igyekezett megismertetni, a mögötte lévő társadalmi jelenségek okait feltárni, a hatóság tudomására jutott esetek indikátorait szemléletes példákon, esettanulmányokon keresztül is elmagyarázni. Majd Kárpáti József jogász a saját szakterületéhez híven a jogi kereteket ismertette. Végül egy kis oktatófilm megtekintése után az abban látott rendőri kihallgatás során alkalmazott kommunikációs eszközöket elemeztettem a résztvevőkkel. Igazán jó volt látni, hogy a gyakorlati példán keresztül pontosan értik, mi a „baj” az elutasító, távolságtartó, ítélkező, lekezelő stílusban kérdező, az egész helyzettől láthatóan feszengő rendőrrel. Jól felismerték az ezekre utaló egyértelmű kommunikációs jeleket, és szívesen mondták el véleményüket, jóllehet erre igen kevés lehetőségük volt. Figyeltek, megdöbbentek, mormogtak, nevettek – egyszóval jelen voltak és hatottak rájuk az elhangzottak. Talán remélhetem, hogy nemcsak egyszerűen eltelt a délelőtt, hanem elgondolkodtak egyen s máson, és tanultak valami hasznosat, újat.
Amíg hallgattam kiváló kollégáim előadását, azon gondolkodtam, hogyan is érvelnék, ha arról kellene meggyőznöm valakit – és a szünetben akadt is ilyen beszélgetőpartnerem –, miért kiemelten fontos a gyűlölet-bűncselekményekről ilyen részletesen tanulni.
Először is azért, mert egy önmagát szolgáltatóként hirdető rendőrség (lásd a régi szlogent: „Szolgálunk és védünk”) számára minden fontos kellene, hogy legyen, ami az áldozatokkal való értőbb, odafigyelőbb foglalkozáshoz járul hozzá.
Másodszor, mert – bár jelenleg Magyarországon évente nagyságrendileg csupán 30–40 körüli gyűlölet-bűncselekményt regisztrálnak (a 80 ezer körüli Egyesült Királyságban regisztrálthoz képest!) –, ezeknek a bűncselekményeknek a látenciája vélhetőleg magas. Sok egyéb ok mellett a hatóság hozzáállásán is múlhat ez az alacsony szám. Ám vannak arra utaló egyértelmű jelek (például a társadalom növekvő intoleranciája), hogy mind az esetek száma, mind pedig a bejelentési hajlandóság emelkedni fog.
Harmadszor, mert rendkívül fontos befolyásoló tényező, hogy a jelenség mögötti – ahogyan egy résztvevő a hozzászólásában hangsúlyozta – társadalmi problémához, konkrétan a gyűlölet-bűncselekmények elkövetésének gyakorta alapot adó társadalmi egyenlőtlenséghez és az ennek növekedéséből fakadó egymásnak uszuláshoz és kirekesztéshez a rendőrség, illetve annak egyes szakemberei hogyan viszonyulnak.
Negyedszer, mert az ilyen motivációból elkövetett bűncselekmények jelentős része megfelelő hatósági beavatkozásokkal is hatékonyan megelőzhető lenne. Persze ebben nem ártana összefogni az oktatási intézményekkel, amelyeknek a legnagyobb a szerepe abban, hogy egy közösség vagy maga a társadalom a sokszínűségre mint értékre vagy mint problémára tekint. Mivel a magyar rendészeti dolgozók is ugyanabból az iskolarendszerből kerülnek ki, mint a társadalom tagjai, nem lehet csodálkozni azon, hogy ők sem kevésbé sztereotipikusan, előítéletesen gondolkodnak és cselekszenek, mint bárki más. Csakhogy velük szemben a jogszabályok ezen a téren is magasabb mércét állítanak fel, teszem hozzá: joggal.
A „tananyagban” is elhangzott: a gyűlölet-bűncselekmények helyes kezelése azért bír kiemelt jelentőséggel, mert
- az áldozatokra gyakorolt hatásuk jelentősebb, mivel az identitásukkal kapcsolatos sérelem éri őket;
- a hatásuk átsugárzik az áldozat által képviselt csoport valamennyi tagjára;
- az ilyen esetek a megtámadott és a bántalmazást elkövető csoportok közötti ellenségeskedés elharapózásához vezetnek;
- és mert az ilyen ügyek nem megfelelő kezelése aláássa a rendőrségbe vetett bizalmat.
Ennyi ok bőven elég, hogy egy társadalom komolyan vegye az a gyűlölet-bűncselekményeket, és szakembereit megfelelően felkészítse ezek felismerésére és kezelésére. Amint látjuk, van itt feladat bőven.
Visszatérek ahhoz a kiinduló kérdéshez, hogy a rendészeti szakembereknek az erre a témára való nyitottságát, fogékonyságát hogyan lehetne – és kellene! – megteremteni, növelni, fenntartani. A válasz régóta ismert: képzéssel, azaz az ismeretek gyarapításával és készségfejlesztéssel. Az ő hozzáállásuk, szemléletük formálása azon is múlik, hogy oktatás címen ezeknek az ismereteknek csak az átadása zajlik (muszáj leírnom: már minden megyében zajlik a fent nevezett ORFK utasítás és a hozzá készült tananyag „leoktatása”), mint ahogyan döntően a mai napon is zajlott, vagy az elmélyítésük is meg tud történni. Vallom ugyanis, hogy a rendőr viselkedése sok esetben mintaként szolgál a civileknek, s ha megértő, toleráns, együtt érző szakemberekkel találkoznak, az őket is nagyobb eséllyel sarkallja hasonló viselkedésre. Hátha a Borsod megyei rendőrök jó példával járhatnak elöl…
[1] P. Mobil: Miskolc, 1984 (Honfoglalás)
