Nem digitális vendégnaplók 13. rész – Az inspiráció (doktori) iskolája
2022 inspirációban is gazdag év nekem. Ennek különböző fokozatai vannak, és köztük is kiváltképp kedvemre van, ha doktoranduszok között forgolódhatok. Őszinte érdeklődésük, nyitottságuk az újra, friss gondolataik nagyon megtermékenyítőleg hatnak rám. Ennek példája a nyáron megjelent könyvünk. A három szerző egyike Gál Erika, a Rendészettudományi Doktori Iskola hallgatója, így hát az enyém is. De már rég nem egyszerű tanítvány–tanár viszony, ami bennünket összeköt.
Az, ami most a vendégnaplóba kívánkozott, ismét egy olyan hír kettőnk ténykedéséről, ami remélhetőleg nem egyszeri tünemény, hanem a jövő egy újabb biztató ígérete. Doktoranduszokkal gondolkodni, beszélgetni, tervezgetni, kutatni és ezek eredményeként közösen publikálni ugyanis az egyik legszebb dolog, amit tanár kívánhat. Ha ezt a munkát aztán együtt mutathatják be a Doktoranduszok Országos Szövetsége (DOSZ) által szervezett nemzetközi konferencián, az még inkább. Most ez adatott.
2022. október 27-én A rendészettudomány múltja és jövője címmel zajlott az a rendezvény, amelyet a DOSZ Rendészettudományi Osztálya, az NKE Rendészettudományi Doktori Iskolája, a Doktorandusz Önkormányzat és a Magyar Rendészettudományi Társaság közösen szervezett.
Témánkkal – A Police Café, mint lehetséges tudományos kutatási módszer – a Rendészetelmélet című I. szekcióban kaptunk jó helyet. A prezentálás Erika vállalása volt, amit köszönök. Nekem csak az volt a dolgom, hogy büszkén és örömmel hallgassam, persze a végén együtt válaszoltuk meg a hallgatóság által feltett kérdéseket. A szekciótagok közös döntése alapján kisorsolt egyik előadó a rendezők jóvoltából egy könyvutalvánnyal lett gazdagabb. Ám mivel véletlenül volt nálunk pár példány a könyvünkből, nálunk minden résztvevő ajándékkal távozhatott. Azt hiszem, örültek neki.
És meg is érdemelték, hiszen nemcsak alapos kutatómunkájukról tettek tanúbizonyságot, hanem előadói készségüket is csillogtatták. Öröm volt ezt látni-hallani, főleg úgy, hogy ötük közül hárman a tanítványaim is. Gondoltam, erről beszámolok, de nemcsak én. Erika megint nem kérette magát, hogy írja meg az ő élményváltozatát is a nem digitális naplónak.
A konferencia magyar és angol nyelvű absztraktkötete letölthető innen:
***
Gál Erika: Doktoranduszok nemcsak egymás között
Kedves Naplónk!
Első, oldalaidra szánt vendégírásom óta közel két év, pontosabban 23 hónap telt el. Bár viszonyom a naplóíráshoz sokat nem változott, most újra itt vagyok, és ismét tollat (billentyűzetet) ragadtam. Tettem mindezt szinte önállóan, belső indíttatástól vezérelve, hiszen eredeti szerződ meghívása, írásra ösztönző kérése még el sem hangzott, mégis tudtam, éreztem közeleg a nap, hogy újfent megosszam veled gondolataimat. Így történhetett meg az is, hogy a végül szavakba öntött meghívásra kérdés nélkül, azonnal igent mondtam. Igent mondtam, hiszen ez az elmúlt időszak már nem a bezárkózásról szólt, inkább annak ellenkezőjéről, azaz arról, hogy az ismert okok miatt a digitális térbe szorult emberi és szakmai kapcsolataink hogyan nyernek újra teret a személyes találkozásokban. Hosszú, igencsak nehéz időszak volt ez, és valódi hatásainak felismeréséhez, megértéséhez még hosszabb út vezet. Mégis itt az idő és az alkalom is arra, hogy ezekről a változásokról szót ejtsek.
A személyes jelenlét erejéről már sokan, sokféleképpen vélekedtek, írásom szintén ezt célozza. Kétség sem férhet ahhoz, hogy az oktatás, képzés, tanítás, tanulás hagyományos színtere a tanterem, de nem kizárólagos ez a színtér! Hiszen oktató és hallgató részére számos más helyszín is alkalmat nyújt a tudás átadására-befogadására. Oktatóként már jól megtanultam és tudom, hogy ismeretet mindenütt, minden körülmények között tudnunk kell közvetíteni, legyen az egy előadóterem vagy laboratórium, egy külső gyakorlati foglalkozás helyszíne, egy stadion vezetési pontja, az egyetemi büfé, menza vagy akár a dohányzásra kijelölt hely.
Miért is állítom ezt ilyen határozottan? Azért, mert hiszem és vallom, hogy a professzortól kezdve egészen az egyetem mindennapi életében, működésében szerepet vállaló bármely egyetemi polgárig, minden egyes embertől észrevétlenül tanulhatunk személyes érintkezéseink során. Persze mindez történhet a digitális térben is, de az biztos, hogy ott nincsenek véletlen találkozások. Hiszen ahhoz, hogy egy online értekezleten, MsTeams tanórán stb. részt vegyünk, feltétlenül szükséges, hogy arra felkérést, meghívást kapjunk, vagy legalábbis elérhetővé váljon számunkra a csatlakozáshoz szükséges link.
Ezzel szemben a tervezett személyes találkozásaink (pl. órarend) mellett alkalmunk adódik csak úgy „összefutni” valakivel, és akár a fent említett helyszínek valamelyikén érdemi beszélgetést, mi több, akár vitát is folytatni. Mert a személyes találkozásnak, érintkezésnek valódi ereje van, amely erő egyértelműen természetes emberi mivoltunkból és metakommunikációs eszköztárunkból fakad. Nemcsak szavakkal, hanem már megjelenésünkkel, öltözködésünkkel, tartásunkkal, mozdulatainkkal, finom mimikánkkal stb. közlünk, és közléseinkre rendszerint reakció is érkezik embertársainktól, környezetünktől. Ezek a reakciók pedig nem like-okban vagy virtuális tapsban mérhetők, sokkal inkább mosolyokban, homlokráncokban, hangsúlyban, hangszínben, csillogó vagy éppen elhomályosuló tekintetekben… és még napestig sorolhatnám. Ezek a reakciók visszaigazolások is egyben. Visszaigazolások arról, hogy látlak téged, észleltelek, figyelek rád, értelek, megértelek, támogatlak, kétségeim vannak, vitatkoznék veled, kritikát fogalmaznék meg… és a sor itt is végtelen. És ezekre a visszaigazolásokra minden épülni vágyó embernek szüksége van, hiszen önreflexióra késztetnek, vagy éppen megerősítést nyújtanak a közlőnek.
Ez a természetes igény igencsak kézzelfoghatóan jelenik meg a tanulási folyamatban. Nincs ez másként a rendészettudomány valamely kutatási területén tudományos kutatást végző, szervezett képzésben vagy egyéni felkészülésben részt vevő doktori hallgatóknál sem. Azonban a képzés ezen szintjén már teret kell engedni a visszaigazolások szervezett keretek közötti megjelenésének. A tudományos életben tipikusan ilyen helyszínek, alkalmak a konferenciák, amelyek a doktoranduszok számára kiemelt jelentőséggel bírnak. Különös jelentőségük leginkább abban leledzik, hogy ők már önálló tanulásra, kutatásra köteleződnek el, ezáltal a visszaigazolások többsége sem formális értékelésben jelenik meg életükben, hanem kutatási elképzeléseik, terveik, részeredményeik, módszereik, eszközeik és végül kutatási eredményeik nyilvánosságra hozatala során kapnak kritikus és egyben építő visszajelzéseket. Erre valók a tudományos konferenciák is. Érthető módon a doktoranduszok és doktorandák rendszeres szereplői, előadói ezeknek, illetve saját fejlődésük, kutatói előmenetelük támogatása érdekében számos esetben kezdeményezői is az ilyen eseményeknek.
Létezik egy szívemhez igencsak közel álló hallgatói közösség, amely nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy a rendészettudomány és más – a rendészettudomány inter- és transzdiszciplináris jellegéből adódóan – kapcsolódó tudományágak fiatal kutatóinak teret és lehetőséget biztosítson kutatásaik, tudományos eredményeik szervezett keretek közötti bemutatásának. Ez a szervezet nem más, mint a Doktoranduszok Országos Szövetségének Rendészettudományi Osztálya. Ez a közösség (természetesen társszervezők segítségével) pedig az idei ősz derekán, 2022. október 27-én nemzetközi konferenciát szervezett a Rendészettudomány múltja és jövője címmel.
Egy ilyen vállalás során egyértelműen könnyebb szervezési helyzetet teremtett volna, ha az eseményt online formában rendezik, mégis a szervezők elsőként és egyöntetűen tették le a voksukat a jelenléti konferencia megszervezése mellett. A közösség tagjaként most nem is untatnálak rendezvényszervezési nehézségeinkkel, inkább álljon itt egy rövidke, de talán annál érdekesebb összefoglaló a konferencia szekcióiról és előadásairól. A klasszikus struktúrájú rendezvény délelőtti plenáris tanácskozásból, illetve szekciókba szervezett délutáni előadásokból szerveződött. Természetesen a plenáris részben a doktoranduszok kutatási területeihez szorosan kapcsolódva hazai és külföldi tudományos szaktekintélyek játszották a főszerepet. Így az Országos Kriminológiai Intézet tudományos főmunkatársa számolt be az emberkereskedelem és a jogalkalmazók viszonyáról; a Frontex Horvátországba, Magyarországra, Romániába és Szlovéniába akkreditált összekötő tisztje tartott előadást az Európai Határ- és Parti Őrség felépítéséről és munkájáról; majd a Szlovák Köztársaság Belügyminisztériuma Középfokú Rendészeti Szakiskola szakoktatója szólalt fel a szlovák rendőrség több mint 100 éves történetét összefoglalva. Végül pedig az FBI hazánkba delegált jogi attaséja mutatta be az FBI történetét és működését. A plenáris tanácskozást és a jó hangulatú – csak csendben megjegyzem, hogy érdemi diskurzusra is lehetőséget adó –ebédszünetet követően már négy szekcióban folytatódott a konferencia.
A délelőtti programot követően az előadók, a meghívottak és érdeklődő résztvevők az angol nyelvű International law enforcement szekcióban, illetve a Rendészetelméleti, a Rendészettörténeti, valamint a Bűnügyi tudományok szekcióban magyar nyelven folytatták a tanácskozást. A számok nyelvén mindez összesen négy plenáris és huszonegy(!) szekciós előadást jelentett, amelyek közül tíz angol nyelven hangzott el. Persze már a számok is sokat sejtetők a konferencia sikerét tekintve, de én most sokkal inkább azt hangsúlyoznám, hogy a fiatal kutatók előadásaira nemcsak sorstársaik voltak kíváncsiak. Ugyanis a szekcióvezetők között is szerepet vállalt számos olyan rendészettudós, akik témavezetettjeik előadásait is meghallgathatták, ily módon kapva képet kutatási előre haladásukról. Illetve mind a plenáris, mind a szekciós előadások színhelyén értő kíváncsisággal, érdeklődéssel foglaltak helyet olyan professzorok, oktatók és témavezetők, akik a mégoly fiatal rendészettudomány fejlődésébe szerettek volna betekintést nyerni és egyben jelenlétükkel a fiatal kutatók részére támogatást nyújtani. És akadt, aki tanárával együtt szerepelt előadóként, még ha az illető csak csendben figyelte is kutatótársát – ezek voltunk mi Katával.
Azzal a reménnyel zárom gondolataimat, hogy a valódi érdeklődéstől, odafigyeléstől csillogó tekintetekben rejlő jelenlét varázsa a jövőben is megmarad nekünk, és még sok-sok ilyen élménnyel gazdagodik mind az oktatói, mind a hallgatói közösség.
És óhajom is lapjaidra kívánkozik, miszerint egyszer eljön az a nap, helyszín és alkalom is, amikor a tudományosan már elismert kutatói közösség és a fiatal kutatók egy – vagy több – asztalnál, finom kávé mellett diskurálhatnak kutatási terveikről, módszereikről és kérdéseikről egyaránt.
