Nyári úti napló II.
Öt meg egy az hat…
Írtam már itt két nap alatt szerzett három élményről, öt napnyi tömény szellemi élvezetről és hat hét alatt meghallgatott hat operáról.
Úgy látszik, nálam nem ritkaság, hogy halmozom az élményeket. Most is ilyesmikről lesz szó. De hát végre nyár van, nyaralunk! Vagy dolgozunk? Hogy is van ez? Nyári munka, de azért ez mégis más.
A Balaton-felvidék egy misét is megérne, nem még egy blogbejegyzést. Misére ugyan nem járok, de blogolok, s ki is használom az élménybeszámolónak ezt a lehetőségét.
Évtizedek óta szinte minden nyáron eljutok az országnak erre a különösen gyönyörű és megunhatatlan tájára. Akár egyedül megyek, akár társasággal, kikapcsolódni vagy dolgozni, mindig akad valami felfedeznivaló.
Az apropót ezúttal közvetlenül egy szakmai kötelesség kínálta, aminek égisze alatt a keszthelyi kapitányságon és a hévízi rendőrőrsön szerezhettem újabb hathatós tapasztalatokat. Ezekről részletesen itt nyilván nem írhatok, de annyit azért el kell árulnom, hogy a cím innen van. Hat napot tölthettem öt plusz egy kedves tanítványom társaságában. Azért választom szét őket, mert öt már csak volt hallgató, egy pedig még most is az. Ez így eléggé sejtelmes lett, de értse, akinek kell. Szívesen felfedném kilétüket, ám azt hiszem, ők sem bánják, ha megmaradhat inkognitójuk. Legyen elég annyi, hogy kézről kézre adtak, mindent megmutattak, mi szakmájuknak s Katájuknak ingere.
Nézzük csak a leltárt, mi férhet bele hat napba. Két nagy, családias vacsora, egy helyszíni szemle. Varázslatos beszélgetések és rendőrkisautó-gyűjtemények. Félórás sütizés-kávézás két rendőrrel, egyórás vízi rendőri motorcsónakozás 50 km/órás sebességgel. Egy kerti grillvacsora, két parancsnoki konzultáció. Egy szaunázás, egy kapitányságlátogatás. Egy kis Columbo-nosztalgia által ihletett rögtönzött ujjnyomat-vételi és ujjnyom-rögzítési gyakorlat. Egy éjszakába nyúló társasjátékozás, másnap mentori esetfeldolgozás. Két kirándulás, egy „autópálya-igazoltatás”. És a csúcs: képzeljék el az alábbi jelenetet. Az ember két tanítványával ül egy irodában. Az egyik, egy 11 éves rendőr, mentora a másiknak, aki másodéves egyetemista tisztjelölt. Az előző napon a hallgatónak kemény élményben volt része: egy háromhetes (tehát erősen foszló) hulla helyszínelésén lehetett jelen, ráadásul a tanárnő másik két tanítványa irányítása alatt. Egyik reggel, éhgyomorra, ezt dolgozzuk fel fizikai, mentális és lelki síkon. Ha az előző napot nem is, de azt hiszem, ezt az egyórás jelenetet – és az ilyen szolgálati helyen eltöltött nyári szakmai gyakorlatot, na meg az ilyen mentort – lehet irigyelni a hallgatótól, s ezt ő is tudja.
De keressünk békésebb tájakat, hisz mégiscsak nyaralunk. A vulkanikus hegyektől és domboktól körülölelt Káli-medence mindig elkápráztat. A káptalantóti vasárnapi piac legendás hírű, méltán. Évek óta vágytam oda, akartam érteni, miért szeretik a helybéliek és a turisták. Megértettem, vagyis inkább megéreztem. A citromos zölddió lekvár, a frissen facsart gyümölcslé és az üvegékszerek azonnal elcsábítottak. A hihetetlenül türkizkék kerámiacsodáknak egyelőre ellenálltam, de tartok tőle, hogy ez nem sokáig tart. Jövendőbeli fürdőszobám s konyhám ékességei lesznek, ahogy magamat ismerem.
Apropó, konyha. Szállásadóm nemcsak kitűnő mentornak, de igazán jó és sokoldalú háziasszonynak is bizonyult. Olaszos zöldséglevese, „nagyon cuccos mexikói kukorica krémlevese”, zalai dödölléje, karamellás sült banánja és juharszirupos amerikai palacsintája a kissé elsózott pizzáját is azonnal feledtette. De bocsássuk meg neki: láthatóan még mindig nagyon szerelmes kedves férje urába, aki pedig, ha éppen nem nyomoz, akkor reggelente isteni kávékat szervíroz. Évődésükbe magától értetődően kapcsolódtam és illeszkedtem bele, mint kiderült, zenei ízlésünk egyáltalán nem meglepő módon szintén közeli, s a jólesően lelassuló időt hol közös főzéssel, hol filmnézéssel, hol délutáni szundikálással, hol az isten háta mögötti családi nyaraló árnyas fái közti kutyafuttatással múlattuk. Az egyébként szorgalmazott férfi–nő, illetve civil–rendőr párbeszédet egy időre felváltotta a mulattató játékból űzött gyerekbarát Activity-csata. De gyomorbarát házaspárbajnak is beillett volna a harmadik ott töltött este: kitűnő kerti grillpartit rittyentettek a pár utcával arrébb lakó, szintén kutyabolond házigazdák.
S még mindig evés-ivás. Ha gasztroblogger nem is, de kritikus értékelő ezúttal is vagyok. A második esti program a hévízi Római Pince Étteremnek a nevével ellentétben gyönyörű kilátást adó teraszán zajlott. A gazdag és ízletes felhozatalt egy olyan szellemdús pincér kínálta, akin könnyesre nevettük magunkat. Már csak ezért se kellett sózni az ételt. Amúgy is csordultak a könnyek egyre-másra. Egyszer a balatoni szél szárította könnyező szemeinket a motorcsónakon. Aztán a szentbékkállai Kőtenger ingóköveinek és a monoszlói Hegyestű bazaltoszlopainak megmászása közben hirtelen eleredt nyári zápor csorgott le az arcunkon. A vendéglátóimmal töltött első estén egy személyes ajándék csalt könnyet a megajándékozott szemébe. Utolsó este az Aranykönny nevű borral koccintottunk a kellemesen együtt töltött napokra. A hazaindulás előtti öleléstől pedig igencsak megpárásodott a tekintetünk. De egyet se búsuljon senki, lesz viszontlátás hamarost, tán többszörösen is. S ha megy minden szépen a maga útján, a vágyak és tervek szerint alakul, mert úgy alakítjuk, rendszeresedhet és sűrűsödhet a találkozás öröme. Mintha csak kedves rokonokhoz igyekeznék, édes húgomhoz, kedves bátyámhoz, szép öcsémhez…
A gasztronómia színvonaláért a Balaton-felvidéken általában nem kell a szomszédba menni. Azaz hogy ezúttal mégis kellett. Három éve fedeztem fel Köveskálon egy szó szerint ínyenc éttermecskét, a Káli Gourmet Bistro & Delicatesse-t. Gondoltam, elviszem oda a barátaimat. A névre nem emlékezvén, a térképen fénykép alapján is hamar megtaláltam a helyet, ám odaérve látjuk, hogy majdnem egy éve bezárt. Ehhez képest a hatalmas táblák az út szélén bőszen hirdetik, merre találjuk. Talán beszedhették volna, hogy ne tévessze meg az éhes utazót.
Sebaj, van a szomszédban egy másik, híres és felkapott étterem, a Kővirág. Ennek is leírom a nevét, de inkább csak azért, hogy ezt se keressék. Először is, szinte kizárólag foglalással lehet bejutni. Már három éve is így jártunk, de akkor nem ilyen udvariatlanul küldtek el minket. Most is szerencsét próbáltunk, de kár volt: csak egy rossz élménnyel gazdagodtunk. A bejáratnál kézzel írt tábla éktelenkedik: „Itt várakozzon!” Ez már megtorpantja a vendéget. A közeledő pincér csak azt kérdezi, foglaltunk-e asztalt, mert ha nem, akkor mindjárt jön a főnöke, ő dönti el, van-e szabad hely. És jön és eldönti, érzésünk szerint ránézésre. Vagy nem tűnünk elég jól szituáltnak, vagy nem tart minket elég éhesnek, mindenesetre nem tűnik úgy, és nem is mondja, hogy nagyon sajnálja, hogy nem tud leültetni. Száraz és kurta közlése csak ennyi: „Foglalás nélkül egy órát kell várni az asztalra.” Az ember ilyenkor mit tehet mást, sarkon fordul és elballag.
A következő sarkon a Pipacs vendéglő kedves neve és szabadtéri terasza hívogatnak, ám a pincér itt sem meggyőző. Kérdésünkre, hogy van-e gluténmentes ételük, határozatlanul elhúzva a száját, közli: „Hát, az most nincsen.” S míg a székről emelkedünk, hogy távozzunk, utánunk szól: „Sok szerencsét!” Ez se épp az, amit ilyenkor várnánk. Végső elkeseredésünkben épp eldöntjük, hogy hazafelé vesszük az irányt – hiszen mint mondtam, a háziasszony főztje megér egy kis várakozást, mert maradt még az előző napi zöldségleveséből –, amikor feltűnik egy táblán a felirat: „Mi a Kő Étterem”
Jó név, feltűnő, mosolyt fakasztó. Bizakodásunk utolsó morzsáit összeszedve megnézzük, hátha itt van hely is, gluténmentes étel is. És van. A pincér mosolyogva köszön, betessékel, kérdezi, van-e foglalásunk, mondjuk, nincs, semmi baj, máris rendezik a székeket a hátsó, kellemesen szellős pajta alatt, és húsz percen belül előttünk az istenien hűs limonádé, majd a selymesen krémes barackleves. Kisvártatva jön a második fogás, amiből szerényen rendelünk, hiszen igen tetszetősek a desszertek is. És nemcsak szépek, finomak is. Végigesszük a háromfogásos menüt, a pincér kedélyesen jön-megy, s az újabb és újabb vendégek érkeztekor asztalokat és székeket rendezget. Arcán nem erőltetett, hanem őszinte a mosoly, ahogyan leszedi és elviszi a tányérokat, s jó ejtőzést kíván. Tekintetével sem sürget, hogy álljunk már odébb, türelmet kér a számla kihozataláig, és kétszer kér elnézést, amiért nem jól értette, hogy kártyával vagy készpénzzel fizetnénk. A szakács nevében köszöni meg a dicséretünket, amellyel az étkeket illetjük, s kellemes estét kíván. Mi a Kő? Ez kő’! Ez igen! Vendéglátás a javából. Ha arra járnak, ki ne hagyják!
Egyáltalán: a Káli-medencét látni kell. Ott minden van. Vissza is megyek pár hét múlva, de akkor már csak pihenni, mert szakmából is megárt a sok. Vagy így azért ki lehet bírni?
