Vendégoldal – Kincskereső
Annyi becenevem van már, hogy eggyel több fel se tűnik. Ezt éppen most én magam találtam ki: Kincskereső Kata. Még alliterál is.
Az a helyzet, hogy ahogyan töltögetem ezt a rovatot, egyre inkább rájövök, mennyi kincs van felfedezetlenül. Olyan sokan jók ebben, abban, amabban, és minderről annyira kevesen tudnak, hogy az szörnyű. És ami szerintem még szörnyűbb, hogy ők maguk se feltétlenül tudják, hogy van tehetségük. Például írni.
Akik ismernek, vagyis ezúttal pontosabb így: akik már adták reszkető kézzel a kezembe szövegüket, tudhatják, milyen szigorú vagyok. A rossz nyelvek szerint egyenesen stílus- és nyelvtan-náci. Bizonyos értelemben vállalom. A pontatlan, pongyola, rissz-rossz szöveg, a szürke, kiherélt stílus(talanság), az objektivizált, steril írás a halálom. Az a közeg, ahol a hivatalból utamba kerülő (már ez is milyen kifejező!) szövegek funkcionálnak (vagyis kellene nekik!), hemzseg ezektől. Épp tegnap bosszankodott emiatt egy kedves hallgatóm is, mégpedig egyetemi tankönyvek apropóján. Muszáj azt kérnem, hogy higgyék el bemondásra, hogy ez a szomorú helyzet, mert erről beszélni se szabad. Nem még írni. Hogy egyetemi docensek, professzorok fogalmazni, helyesen írni nem tudnak! Bár időnként nem bírok magammal és e sajnálatos jelenség – kortünet! – fölött érzett tehetetlennek tűnő dühömmel, és tollat ragadok. Nemcsak pirosat.
Mindezt most azért hozom szóba (és egyáltalán nem ígérem meg, hogy máskor nem fogom, sőt…), mert ehhez képest érdekes, hogy ha olyan (publikálatlan, magánhasználatra vagy legfeljebb levélként fogant) szövegekkel találkozom, amelyek még szigorú mércém alapján is rendben vannak, akkor igencsak örvendezek. Ezért lehet talán, hogy aki ezt az (egyébként állítólag) kíméletesen kíméletlen stiliszta mivoltomat nemcsak ismeri, de el is ismeri, kifejezésre juttatja, mennyire megtisztelve érzi magát, ha művére csak annyit mondok: Ez igen!
Persze ízlések és pofonok különbözőek, ezt továbbra is tartom. Nekem az alábbi történet például annak ellenére tetszik, hogy nem vagyok valami nagy állatbarát. Vagyis hogy az igen, csak annak nem vagyok híve, hogy az ember egy állattal hivatalosan lakjon egy fedél alatt. A betolakodó pókok és egyéb ízeltlábúak persze nálam is kivételek, ám ha felfedem rejtekhelyüket vagy óvatlanul előbújnak onnan, inkább őket is kitessékelem. De hogy én bármilyen szőrös állattal önként és dalolva osszam meg otthonom, aki ráadásul még… de nem szaladok előre. Tessék elolvasni ezt a (fél)komoly bűnügyi történetet!
Annak, aki a Vendégoldal előző írásának szerzője, szakmai ártalma, hogy minden bűnt igyekszik megelőzni. Ezúttal ez sajnos nem sikerült. A gyilkos lecsapott, de szerencsére hagyott nyomokat. Így szerzőnk, rendőr lévén, le is helyszínelte a cselekményt… sőt, jelentést is írt róla. Na de ilyet?
***
Vitális Ágnes: A gyilkos
Jókedvűen tartottam hazafelé a munkából, mert hatra moziba készültem, gondoltam, előtte lesz időm kicsit ejtőzni, zuhanyozni, átöltözni.
Amikor mit sem sejtve beléptem az ajtón, már fura volt, hogy a macska nem jön elém sűrű hellózások közepette sündörögve, ahogy mindig szokott, hanem egy sanda tekintetet vetve rám eltűnik a hálószoba ajtaja mögött…
Csak akkor vettem észre az előszoba padlóján a tollakat. Kicsik voltak, feketék és határozottan elgyötörtek vagy inkább meggyötörtek. Felszaladt a szemöldököm.
A macska a hálószobaajtó mögött lapított, ahol további tollakat találtam, és észrevettem, hogy a parketta is maszatos… Mondjuk ki, véres. Nem nagyon, de észrevehetően.
Megállt bennem az ütő, és ahogy tovább lépkedtem a lakásban, láttam, hogy az előszoba és a fürdőszoba padlója is vékony vércsíkokkal van tele, sőt, a nappali parkettája sem úszta meg. És mindenütt tollak és pihék. Szintén feketék.
Kitört belőlem az olasz vérem – gondolom, a szomszédok ilyenkor az ég felé emelik tekintetüket, de legalább nem értik, mit ordítozok, mert mindegyik külföldi –, és rázúdítottam a kis szőrös disznóra az összes dühömet! Nem elég, hogy megölt valakit, még a lakást is összekoszolja nekem!
Miközben hangosan szidtam a feltételezett elkövető összes bundás felmenőit, keresgélni kezdtem az áldozatot. Rettegtem, hogy egy sebesült kismadarat találok valamelyik sarokban, de miután alapos terepkutatást végeztem az egész lakásban, és nem került elő sehonnan, bevallom, némiképp megkönnyebbültem. Mert nem tudom, mit is kezdtem volna egy haldokló állattal, amit egy másik állat mészárolt le. Ezzel az egy dologgal képtelen vagyok szembenézni. Még a tévében is átkapcsolok egy másik csatornára, ha az oroszlán elkezdi üldözni a gazellát.
Aztán bevillant, hogy talán majd napok múlva kezd fura szag terjengeni a lakásban, mert a szerencsétlen valami hozzáférhetetlen szegletben bomlik az épp beköszönő nyári melegben.
És ekkor szembesültem azzal, hogy egy gyilkossal élek egy fedél alatt! Mit gyilkossal? Sorozatgyilkossal!!! Igaz, eddig a többi áldozatát sikerült megmentenem (ha nem számolom a nagy lepkéket és sáskákat), de a szándék ott tombol benne éjjel-nappal. A bébidenevért a szájából szedtem ki az éjszaka közepén, a gyíknak már letört a farka és ott tekergett a padlón, amikor be tudtam menteni egy dobozba és levittem az udvarra.
Mindeközben Páska (értsd: Istencsapáska) szőrös angyalarccal az erkélyajtónál heverészve szemlélte, ahogy lehelyszínelem a tetthelyet, videóra veszem a vérfoltokat meg az apró fekete tollakat. Önelégült képet vágott, mintha csak azt mondta volna: „Neked hoztam, mert béna vadász vagy, de túl későn értél haza…”
Rájöttem, hogy mozi ide vagy oda, ki kell takarítanom a lakást, mert így nem maradhat. Felsöpörtem a tollakat, aztán nekiálltam porszívózni – ezzel egyúttal a legsúlyosabb büntetést mértem az elkövetőre, mivel mindennél jobban retteg a porszívótól –, végül felmostam a vért.
Minden rosszban van valami jó: a hétvégén nem volt időm takarítani… Áh, nem, csak lusta voltam, inkább festettem, de mintha csak megéreztem volna, hogy hétfőn úgyis állhatok neki megint.
Szóval hétfőn délután a hat órai mozi előtt próbáltam kívül-belül helyreállítani világom rendjét, ami csak részben sikerült, mert rájöttem, hogy ezentúl azzal a tudattal kell élnem, hogy van egy saját külön bejáratú gonosztevőm, aki nem mellesleg esténként a lábamnál alszik… Vajon én mikor kerülök sorra?
