Vendégoldal – vendégblog
A véres fekete tollak után a vendégoldalon újabb rémeset: valaki, aki bírja a vért, mégse gyilkos. Sőt, inkább megmentője annak, akit baj ér. Egy orvos blogger bemutatása következik, aki nem orvosi eset. Gyógyírásai inkább a szenvedélyes szakmaszeretet iskolapéldái.
Azt írtam itt legutóbb, hogy mennyi felfedezetlen apró kincsre lelek, miközben embereket arra buzdítok, írjanak, vagy ha van valamilyen elfekvő szövegük, adják csak nekem, ide szívesen felteszem. Keresgélek is, s egyre több olyasmire akadok, amit egyszemélyes szerkesztőségként méltónak tartok a publicitásra.
Az írás mesterség és művészet egyszerre, ezt mindig hangoztatom. A mesterségnek egy bizonyos technikai fokára viszonylag jól el lehet jutni, bár azért valahol titkon vallom: ehhez is adottság kell, mint oly sok más dologhoz is. Arról, aki nem érzi és élvezi az ízeket, akinek nincs arányérzéke, szépérzéke és kreativitása, nehezen tudom elképzelni, hogy jó szakács legyen. És így tovább. Ha ez megvan, jöhet a kitartó gyakorlás, a mesterségbeli fogások elsajátítása. Írás esetén ez részben a rengeteg olvasással jön, nagyjából passzívan. Aztán az aktív edzést az írás, az írás és újra az írás jelenti. Egy idő után aztán már megy automatikusan. Ilyenkor az emberből csak úgy dől a szó. Ez így van, igazolom.
Pár hónapja van egy kedves ügyfelem, aki valahogyan megtalált a világháló gombolyagában. Azt vette fejébe, hogy saját szakmai szenvedélyével, az orvoslással kapcsolatos élményeit és az azok mentén megfogalmazódó gondolatait rendszeresen megosztaná a nyilvánossággal. Bloggerkedni szeretett volna, és ebben kérte segítségemet. Ő nem tudhatta, de elárultam neki: ez olyan terület, ami nekem is szívügyem, bár sokat eddig erről nem beszéltem. Ám mostanában igencsak a bögyömben van. Nem is az orvoslás, hanem az egészségügy. S nem is úgy általánosságban, hanem a magyar. Mivel ilyen elnevezgetős korszakomban vagyok, ezt is átkereszteltem: a magyar betegségügy. Ami, szegény, akárhogyan tagadjuk is, maga is végstádiumban van. Erről is vannak ám történeteim, a Vendégoldalra valók, csakhogy azok nem mesék, ellenben nagyon is valóságosak… Még az is lehet, hogy egyszer csak előállok velük.
Érdekes fintora a sorsnak, hogy a nyelvi lektorálás ürügyén engem felkereső ügyfelem (mondjam, hogy szöveggyógyításban páciensem?) egy legutóbbi levélváltásunkban a következőt kérdezte tőlem:
„Már többször is elgondolkodtam, hogy milyen lehet mások írásaival foglalkozni. Azt talán tudom, hogy más emberekkel milyen. Egy ideig szép és érdekes, de könnyen telítődhetünk, ami nagymértékben múlik a »kínálaton« is. Nagyon kell figyelni, és ezt szükség esetén ellensúlyozni. Ha telítődtem, és már senkit sem viselek jól magam mellett, akkor kimenekülünk a világból a párommal (ő kivétel) és a kutyámmal a Tisza-partra, a mezőkre, ahol senki sincs a közelünkben. Így töltődünk. Különben jönne a kiégés, cinizmus, fásultság. Így viszont az elviselhetetlen, öntelt betegből újra segítségre szoruló esendő, érdekes ember lehet. Ennek analógiájára gondolkodtam el azon, hogy létezik-e a lektorálás-mérgezés. Mikor írta, hogy két hétig egy nagy lektorálás, előtte szakdolgozatok, dolgozatok, elképzeltem… Mintha egy zsúfolt, ki nem ürülő betegváróra néznék ki. Most, hogy nekem is sikerült egy nagyobb sorozatot összehoznom, néha már magamtól is telítődtem. Szóval a rövid kérdésem: Lehet-e telítődni a lektorálástól? És mi a gyógyír rá?”
Válaszoltam is neki hamar, szinte felindulásból: De mennyire hogy lehet! És bizony észre is vettem, hogy az utóbbi időben valami ilyesmi történik velem. Huszonhét éve csinálom ezt, ha nem is mindennap, de gyakorta. S igenis lehet vele telítődni, ami – ahogyan a kérdező írta – nagymértékben múlik a „kínálaton” is. És az bizony vegyes. Ezért is örülök annyira, amikor jó minőségű szövegekkel találkozom. S most rájöttem, ezért is nyitottam ezt a rovatot, hogy bizonyítsam, sokkal több ilyen van, mint képzelni merjük. Számomra orvos páciensem írásai is ilyenek, még ha kicsit csiszolgatni kell is őket. A szándék szép, a téma pedig annyira fontos, hogy nem lehet róla eleget beszélni.
2018 decemberében kijött belőlem egy adventi kalendárium-szerű kilencrészes sorozat, Nyelvi lektorálás… húúúúúú… címen. Abban sok mindent elmondtam a szakmámról és az ahhoz való viszonyomról, vagyis hogy a nyelvi lektorálásban mit lehet szeretni, és mi benne a nehéz. Érdekes, mégse gondoltam soha, hogy bármi másba kezdenék. Így van ez a szenvedélyeinkkel, mindennel együtt rabjai vagyunk. Engem fogva tart a nyelv, és nem is akarok szabadulni öleléséből. Gondolatok és érzelmek, majd a belőlük fakadó betűk, az azokból formálódó szavak, mondatok és szövegek sűrűjében kószálva igyekszem – nem mindenáron rendet vágva is – jól érezni magam. Ez tehát az alap, a legfontosabb hozzávaló. Ha nem szeretném a szövegelést, bizonyára nem csinálnám. Hogy megutálom-e, az viszont további tényezőktől is függ, pontosabban leginkább azok összhatásától.
Mert, ahogy mondtam, a jó minőségű szövegek sok mindenért kárpótolnak. És szerencsére van másféle munkám is, nemcsak ez: a tanítás például. Az külön jó, hogy az egyikből lehet menekülni a másikba. Amikor elegem volna a betűkből, emberek közé mehetek. Az ellenkezőjét le sem írom… pedig… ilyen is van. És úgy értve is csinálok mást, hogy amikor nem „dolgozom”, akkor ezerféle módon töltődök. Aki a blogjaim közt legalább néhanap kalandozik, nyomon követheti, hogyan. Aztán tanárféle volnék, és szeretem látni, amikor egy kevésbé jó szövegből a kezem nyomán jobb szöveg lesz. Külön öröm, ha a megrendelő is visszajelzi ezt. Ez ugyan csak néha esik meg, de persze az ember nem ezért csinálja.
És végül mi a legfőbb gyógyír? Hát az írás… de ugye ez nem meglepő? Amikor elegem van mások szövegeiből, írom és mondom a magamét. Mert az olyan, amilyennek én akarom!
Ha hiszik, ha nem, ez a felvezetés csak annak apropóján keletkezett, hogy átadhassak egy kis ízelítőt kedves orvos bloggerem első blogbejegyzéséből. Nem beszéltem le róla, hogy folytassa, sőt. És lőn. https://medmix.hu/ Ha kedvet kapnak hozzá, olvassák el a II. részt is!
***
Medmix: Te hogy bírod a vért? – I. rész
Húúú, és te hogy bírod a vért? Először gyakran ez a kérdés hangzik el azoktól, akik – minden igyekezetem ellenére – megtudják, hogy orvos vagyok. Kösz, jól! – válaszolhatnám, de ezzel csak tovább csigáznám a hallgatóságot. Meg hát igazából, valljuk be, jogos a kérdés részükről. De mi mást lehet erre mondani? Tetszeleghetnék a mindent keményen álló hős szerepében, és mesélhetném a durvábbnál durvább történeteket, de egy szakmabeli csak nyerítve röhögne, hogy milyen nagyképű paprikajancsi vagyok. Meg én is magamon, szóval itt is szükséges egy kis alázat!
Először járjuk körbe magát a kérdést, hogy mit is jelent a „vér bírása”. Milyen mélységben kell elmerülni a vérben, hogy valakiről kijelenthessük: Na, igen, ő aztán bírja a vért.
Elég, ha csak lazán elcseverészik, miközben oda sem nézve levesz egy kémcső vért? Vagy ő maga legyen képes szúrni, vágni, boncolni, véres környezetben dolgozni? Vagy az igazi mesternek még a szeme se rebbenjen, amikor már a lábán is csorog lefelé a vér (vagy egyéb) a műtőasztalról?
A következő kérdés, hogy ha kiszélesítjük a vér fogalmát, és úgy tekintünk rá, mint a testnedvek legmisztikusabb és legveszélyesebb képviselőjére, akkor annak, aki bírja a vért, bírnia kell a hierarchiában alatta álló testnedveket is? Úgymint: vizelet, széklet, hányás, genny stb., valamint ezek kombinációi; véres-sz*… De be is fejezem, mert úgy érzem magam, mint egy káromkodni tanuló óvodás, meg lassan engem is kitilt a blogom.
Azért látszik, hogy ezt a kérdést, ebben a formában nehéz értelmezni, de annyi megállapítható, hogy vannak fokozatok. Már valahol az is alapfokú „vért bírónak” nevezhető, aki rosszullét nélkül túlélt egy vérvételt. Legyen ez a képzeletbeli skála 1-es pontja (a 0-s aki még ezt sem bírja). A skála maximális 10-es fokozata pedig legyen Drakula. Tehát az ép elméjű orvosok valahol maximum a 7–8-as értéknél helyezkednek el. Nevezzük ezt a skálát Drakula után Drak-skálának, tehát ők a Drak 7–8-asok – de ezt a skálát nehogy valaki komolyan vegye!
A közhiedelemmel ellentétben azokból is lehet orvos, sőt jó orvos, akik nem bírják (annyira) a vért, bár nyilván nem ők lesznek a baleseti sebészek. Az orvosi egyetemet is minden további nélkül el tudják végezni így, nekem is voltak hasonló csoporttársaim. Ők a Patológiai Intézetben a boncolásokon egy kicsit hátrébb álltak, de ezt figyelembe véve nem szívatták őket az oktatók. Aztán valamennyire ők is hozzászoktak a vér látványához.
Egy Drak 2–3-as tűréshatárral simán lehet valaki radiológus, labororvos, talán reumatológus is. A sebészeti szakmákhoz viszont nem árt egy 7–8-as Drak-tűrés.
Hozzá lehet szokni a vér látványához, hozzá lehet szokni a műtéti beavatkozások végzéséhez, de azért nem ez az ember számára természetes környezet (még az orvosok számára sem). A vér látványa az emberből ősi vegetatív reflexeket vált ki, amelyeket hellyel-közzel ki lehet oltani, de a vér akkor is valami abnormális helyzetre utal. Tehát semmi gond, ha valaki nem bírja a vért, inkább ez a normális emberi reakció. Ugyanakkor különösebb érdemnek sem lehet nevezni, ha valaki bírja. Ez nem egy különleges képesség, az illetőnek vagy eleve nincsenek ilyen negatív beidegződései/reflexei, vagy fokozatosan hozzászokott. Viszont aki Drak 10-es, azt én sem tartom normális hozzáállásnak, mert ugyan meg lehet szokni a vért, de tiszteletben is kell tartani, nem szabad vágyni rá.
A következő részben elmesélek egy történetet, a sajátomat, azt, ahogy én meneteltem végig a Drak-skála buktatóin. Végül talán megválaszolom azt is, hogy akkor hogyan is bírom a vért.
