Vendégoldal – Ismét egy kis szöveg, sőt, egy egész csokornyi
Itt a Vendégoldalon csupa olyasmit lehet találni, ami azt sugallja: bölcsész vagyok. Mit tagadjam? Így van. Ennek egyik fő tünete, hogy állandóan szövegek – mások és a magaméi – között közlekedek. Fogok is írni erről hamarosan. De most nem én írok, vendégem van újfent.
Tegnap találtam egy gyöngyszemet, sőt, egész gyöngykoszorút vagy mi is ez pontosan. Egy virágcsokrot. Különlegeset, alkalmit: menyasszonyit. Bár május az esküvők legkedveltebb hónapja, azért június első napjaiban se rossz egy finom kis szerelmi történet. Egyetlen Légyott után máris esküvő? Van, hogy ilyen egyszerűen összejön. Hát itt, a képzelet világában ez most így alakult.
A szerzőről sok mindent tudtam, de hogy így ír, az csak most ötlött szembe. Hol máshol, az interneten. Érdekes a viszonyom a világhálóhoz, kiváltképpen a Facebookhoz. Egyszerre tartom átoknak és áldásnak. Átkozott egy hely, mert rabságba képes taszítani: súlyos függőséget okoz. Tapasztalom, sajnos, magamon. Komoly erőt igényel lekattanni róla. S látom, mások is sokat lógnak a „szeren”. Másfelől egy sor információ, ami mégis jó, szép és fontos, ezen a csatornán keresztül jut el hozzám. Ezt meg szeretem. Úgyhogy igyekszem a jó oldalát keresni, s most épp megleltem.
Tegnapelőtt este Ági, a mostani szerző egy macskás történetet osztott meg idővonalán, s belebotlottam. Most ezt nem mesélem el, mert ha minden jól megy – és miért ne menne, hiszen azt, hogy itt mi jelenik meg, mint tudja a kedves olvasó, én szabályozom –, felteszem azt az írását is, ez után. S majd jól fel is konferálom ám!
De most jöjjön ez a könnyű kis csajos mese. Már-már lányregény. Vagyis csak lehetne. De csak karcolat. Könnyű kézzel vetette papírra kiötlője, s istenuccse, nem tudom, kitaláció vagy valóság lehetett valaha. Mindegy is. Nem ez a lényeg, hanem benne a kis csavar s a fanyar humor. Én, amikor olvastam, hangosan fel-felröhögtem. Azt tudtam, hogy Áginak van egy ilyen csendesen előadott, finom gunyora (új szó, most gyártottam, de illik rá!), csípem is ezért. Tizenöt éve ismerem – te jó ég, ebbe bele se gondoltam! –, ő is Cserép Attila-örökség, pécsi barátság, szakmai eredetű. Mert Ági rendőr, a javából. Eleinte nyomozta-vizsgálta, jó ideje viszont már megelőzni igyekszik a bűnt. Főleg az áldozatokat védi empátiából, odafigyelésből, féltésből, szeretetből szőtt hálóival. És mást is sző-fon, pontosabban horgol: szép női blúzokat. És színes kelméket fest, egyedi gyöngyékszereket fűz (melyek közül egyet-kettőt magam is viselek), és mint kiderült, irodalmi értékű sorokat kanyarít. Ilyeneket…
***
Vitális Ágnes: A csokor
A szingli hölgyek számára az esküvők legizgalmasabb, várva várt pillanata, amikor a menyasszony eldobja a csokrot, hisz, mint az köztudott, aki elkapja, az lesz a soron következő boldog ara! A legutóbbi esküvő, amin idestova egy éve részt vettem, nagyszabású, pompázatos esemény volt, több száz vendéggel, sok csinos, elegáns nővel és fess férfival. A szertartás és a fogadás egy zöldellő, gyönyörűen feldíszített kertben zajlott. Még engem is elkápráztatott, aki egyébként nem vagyok híve a nagy esküvőknek – sőt, ha őszinte akarok lenni, általában az esküvőknek –, főleg, mivel egyedül érkeztem, épp némi magánéleti hullámvölgyből kifelé kapaszkodva…
A vendégek láthatóan jól érezték magukat, táncoltak, csevegtek, válogattak a svédasztalos ínyencségek között, sétálgattak a kertben, pezsgőztek és nevetgéltek, beszélgettek az ifjú párral, és várták a nők számára oly fontos eseményt.
A menyasszony csokra egy műalkotás volt. Csodás rokokó álom apró fehér virágokból, smaragdszínben játszó levélkékkel, gyöngyökkel és gyöngyház színű szalagokkal díszítve. Önmagában is kívánatos kis darab, csodatévő varázsereje nélkül is egy ragyogó ékszer. De tudván, hogy miután a levegőben leírt röpte végén ismét garantáltan boldoggá tesz majd valakit, értéke valódi kincsekkel vetekedett, és az ugrásra kész hölgykoszorú egy emberként bűvölte a menyasszony kezében, mohón követve annak minden mozdulatát.
Amikor végre eljött az idő, az ifjú asszony boldogan mosolyogva fordított hátat az izgatottságtól kipirult arcú nőneműek vibráló csoportjának, és lassan feje fölé emelte a bokrétát. Az izgalom szinte tapinthatóan remegett a levegőben, minden menyasszony(ön)jelölt próbálta elfoglalni a csokor megkaparintásához általa legelőnyösebbnek vélt pozíciót, a tűsarkak billegtek a pázsiton, a kalapok félrecsúsztak…
Az új asszony pattanásig feszítve a türelmetlenség húrjait, többször is kacéran meglóbálta feje fölött a csillogó virággömböcskét, és amikor végre elengedte, az hibátlan ívben kezdett szárnyalni a hirtelen mohó némberekké változott, sikoltozva ugrándozó hajadonok (elváltak, özvegyek) feje fölött.
Az egész lassított felvételnek hatott, és miközben a desszertes asztal mellett tiramisut nassoltam, egyre jobban elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy az egyébként elég jó erőben lévő ifjú feleség valamilyen rejtélyes okból épp engem célzott meg értékes kis ajándékával. Láttam, hogy rohamosan közelít, még villan néhányat a ragyogó napfényben, és pillanatokon belül telibe talál. Éreztem, hogy elönt az adrenalin, elgyengülök, megroggyannak a térdeim, és minden lélekjelenlétemre szükségem lesz, hogy a fülsiketítő ovációtól kísérve a legutolsó pillanatban, maradék erőmet megfeszítve…. félreugorjak előle.
Menekülési pánikomban megbotlottam, az asztalterítőbe kapaszkodva hanyatt vágódtam, és magamra rántottam az összes tiramisut, a kíméletlen kis csokor pedig az így keletkezett romhalmazba – egészen pontosan a képembe – csapódott…
Most pedig itt térdel előttem ez a fickó, aki anno kikanalazott a desszerthalomból, és egy jegygyűrűt próbál mindenáron rám tukmálni.
