Vendégoldal – Még mindig Ring…

Vendégoldal – Még mindig Ring…

A múlt hétvégém a szokásos évi Wagner-bűvöletben telt. „Váltott lovakkal” nyargaltam végig a négy estét, de a szünetekben találkoztam további ismerősökkel is. Így szokott ez lenni. Károlyról tudtam, hogy ott ül minden este, hiszen én intéztem neki a jegyvásárlást. Sőt, már a jövő évi bérletét is megvettem neki. Az előadás szüneteiben és utána is beszélgettünk, összevetve élményeinket. Elolvasta kritikámat, és egy-két megjegyzést is fűzött hozzá. Addig-addig gondoltuk tovább a mű lehetséges értelmezéseit és az előadásról szóló írások mikéntjét, hogy szinte készen volt egy alternatív kritika. Így hát egyszerűen megkértem, kerekítsen belőle egy vendégírást. Nagy örömömre, meg is kaptam. Mehet hát a Vendégoldalra, a nyári uborkaszezonra…

***

Oriold Károly: A Wagner tabu 2019-ben

Kisgyerekkoromban egy időben azon versengtünk, hogy melyikünk meri megnyalni a zseblámpa elemének mindkét szárát egyszerre. Érezni az elektromosság fájdalmas bizsergését valahogy felnőttes dolognak tűnt, kibírtuk a fájdalmat, aztán a feszült bizsergés ottmaradt a nyelvünkön. Meg mered csinálni? Naná! És te? Én is. Aztán rájöttünk, hogy ez mekkora hülyeség, és el is szégyelltük magunkat később, haverok, hogy lehettünk ilyen kis hülyék. De mégis, valami megmaradt az élményből. Egy fontos emlék.

Sokáig így voltam én Wagnerrel is. Egyfajta beavatás. Köszönöm, nem. Minek? Ezt nem lehet kibírni. Négy estét egymás után? Minek? Állítólag antiszemita volt, Hitler kedvenc zeneszerzője, meg egyébként is, nem kell engem semmibe sem beavatni.

Most meg ott ülök minden este a Nibelungokon, és ámulok, bámulok. Nem vagyok egy nagy zeneértő, meg hát egyedül jöttem. A mögöttem levő sorban franciák, mellettem egy olasz pasas, aki magában beszél, másik oldalamon egy magyar, aki sajnos néha ereget, s mikor ezért máshova ülök, egy angol pasas mellé kerülök, akivel már lehet beszélgetni. Csodálatos az előadás – mondja, míg fel nem csendülnek az első taktusok. Brünnhildét kiválónak tartja, de Siegfried kicsit illúzióromboló, mert neki nem elég erős, meg jobb lenne, ha fiatalabb lenne. Egyszerre kritizál és csodál, a szünetben pedig megveszi a jövő évi bérletét.

A szünetben sok ismerőssel találkozom. Jókat beszélgetünk. Arról, hogy jó itt találkozni, hogy kicsit kiválasztottak vagyunk, hogy itt lehetünk, hogy mi kibírjuk, mit kibírjuk, de csodálunk és lelkesedünk. Ámulunk és bámulunk. Csodálatos ez a kozmopolita közönség. Japánok, németek, osztrákok, amerikaiak, koreaiak, és még ki tudja, honnan özönölnek az emberek.  Délután négy órától általában két szünettel játsszák az operákat, a körülbelül egyórás szünetekben lehet találkozni, beszélgetni.

Mindenki barátságos, mosolyog. Van, aki szandálban, rövid nadrágban jön, van, aki nagyestélyiben, szmokingban, elegánsan. Jól megférünk egymás mellett, s bizony a közönség nyíltsága és rajongása komoly vonzerő. Majdnem annyira jó látni ezeket az igazi karakteres arcokat, mint az előadást. Élmény minden szinten. Mintha nem a kirekesztő és gyűlölködő Magyarországon lennénk.

Tavalyelőtt kezdődött. Az Istenek alkonya levett a lábamról, aztán tavaly a Trisztán és Izoldát tudtam csodálni. Most meg már nem lehetett nem itt lennem.

A Nibelung-történet egy igazi fejlődéstörténet. Nem tudok pszichológiai vázlatot adni, de hát nem nehéz Alberichbe mindannyiunk gyermeki énjét belelátnom, aki törpe gnómként alkalmatlannak tartja magát, hogy elnyerje a szerelmet. Aki nagyon szeretne vonzó lenni, de hát nem lehet, s mindenféle feltételrendszert talál ki magának, hogy elnyerje a szerelmet(?), vagy talán nem is azt, hanem egyfajta méltóságot és elfogadást, de a szerelmet is. Az arany, a gazdagság, a hatalom talán feledteti a gnómságot, az alkalmatlanságot. Mindannyian gürcölünk a bányában az aranyért, ahogy Fáy mondta valamelyik kritikájában. Mindannyian Alberichek vagyunk.

Aztán ott van a felnőtté válás problematikája, a férfivá és a nővé válás kálváriája. Mit tehetnek a gyerekek, akiket túl korán magukra hagytak, kitagadtak a szüleik, s akik a másikban önmagukat keresik? Az ellenkező nemű ikertestvér szerelme a keresett cél? Tiszta őrület. Mit tehetnek azok a fiatalok, hogy tanulhatnak meg kötődni, akiknek önző és hazug szüleik vannak, akik nem csak, hogy magukra hagyják őket, de meg is átkozzák mindenféle rossz üzenetekkel (gonosz vagy, alkalmatlan vagy, ronda vagy – mennyi ilyent hallani manapság is), s a szerencsétlen magára hagyott gyerek meg kénytelen magának mítoszokat gyártani saját nagyszerűségéről, hogy túléljen, aztán meg ezzel a nagyszerűség mítosszal küzd egész életében.

Mit lehet tenni, ha már legyőzte a férfi a saját démonjait, megtalálja a szerelmet, s a vére „hőstettekre” sarkallja, s mit ad isten, más nő miatt elfelejti és megalázza megváltást hozó szerelmét?

Mit tehet a nő, aki végre megtalálja, mert meg akarja találni azt a férfit, aki kiszabadítja az apa idealizációjának fogságából, s mindent odaad annak a férfinak, aki mellett átélheti a szerelem csodáját, de aztán a férfi mégis elárulja?

A történet minden pillanata szépséges. Egyszeri és megismételhetetlen és borzalmas. Nem ismerek még egy művészi alkotást, amiben ennyire idióta gazemberek, szívtelen ridegek, hatalomra vágyó senkik és hősként viselkedni kényszerülő magukra hagyottak szerepelnének, mint a Nibelung gyűrűje.

Az opera lenyűgöző, a közönség lelkes. A táncosok rémesek (ezek az agyonöltöztetett szólótáncosok rettenetesek, szerintem, mert Wagner nem ilyen), a képi világ hol jó, hol nem. Lehet fanyalogni, mert van rá ok, de úgy látom, hogy jövőre is telt ház lesz. Én is ott leszek.