Az igazi Kékszakállú
Mindenki számára vannak olyan alakítások, amelyekre azt tudja mondani: ez a leg, ennél jobbat ő nem akarhat. Nekem Bretz Gábor Kékszakállúja és Szántó Andrea Juditja ilyen.
***
2018. február 10-én a Művészetek Palotájában láttam ezt az előadást, de akkor Eötvös Péter vezényelt, Szántó Andrea és Cser Krisztián énekeltek. Ez a felvétel a Müpa 2016. október 7-i koncertjén készült. Még Kocsis Zoltán volt a karmester, és akkor Szántó Andrea partnere Bretz Gábor volt.
Akkor az élő előadás is megfogott, de csak röviden írtam arról, hogy „a látvány valóban komor és szikár. A színpadkép egy íves lépcsősor, mely fölött hét, légiesen könnyű, kifeszített fehér vetítővászon adja a hátteret. A vár hét ajtajának feltárulását az ezekre vetített képek szimbolizálják. Se a kincsek, se a kínzókamra, se a kert, se a könnytó, se a halott asszonyok, se a várfalakból csöpögő vér látványa nem hiányzik az operaszínpadról. Káel Csaba rendezése a legmodernebb videotechnikát maximálisan kihasználó megoldásaival egyszerűen és mégis tökéletesen pótolta ki a nézői fantáziát. Mivel Bartók mindent kifejez a zenével, nem kell rásegíteni semmi direkt eszközzel, díszlettel, az üzenetek így is érthetőek. Nem véletlen, hogy ezt a minden idők talán legstatikusabb operájának tartott zeneművet ma már csak minimális, szinte jelzés értékű díszletek között adják elő. Aminek viszont mindent átütő ereje van, az az énekesek játéka. Szántó Andrea Juditja és Cser Krisztián Kékszakállúja minden apró elemében illeszkedett egymáshoz is, a zenéhez is, a történethez is, a térhez is.”
Ezeket a megállapításaimat most is fenntartom. De most mégis valahogy többet adott az előadás. Talán azért is lehetséges ez, mert nekem Bretz Gábor az igazi Kékszakállú. És ez nem jelmez – főleg nem szakáll, mint sok régi előadásban – kérdése, hanem karakteré, színészi játéké és nyilván énekhangé. Különben Juditot ugyanaz a nagyszerű Szántó Andrea énekelte ebben az előadásban is, mint a négy évvel ezelőttiben, lenyűgözően.
Megint az online közvetítések korszakát éljük, és ennek is megvannak a maga előnyei. És nemcsak az otthon kényelmére gondolok. Sokkal inkább arra, hogy a professzionális kép- és hangrögzítésnek hála, a színészek minden rezdülése egészen közelről látható. Így a jelmezeket is jobban meg lehetett figyelni. Hatalmas a kontraszt Judit hófehér és habkönnyű menyasszonyi selyemruhája és a Kékszakállú acélszürke stilizált vértezete között. Mivel itt minden szimbolikus, vélhetőleg a herceg jobb karján végigfutó hét rovásnak is jelentése van, talán a hét ajtó felnyitása okozta titok-sebek. Én így értelmezem.
– „Nem akarom, hogy előttem csukott ajtóid legyenek!
– Miért akarod, miért akarod, miért akarod, Judit? Judit, szeress, sose kérdezz! […] Judit, Judit, ne nyissad ki!
– Jaj, szebb nálam, dúsabb nálam… […]
– Te voltál a legszebb asszony […] Tiéd lesz már minden éjjel […] és mindig is éjjel lesz már… éjjel… éjjel…”
Szokás ezt a megközelíthető, de az összes ajtó felnyitásával sem felfedezhető rejtélyes várat a férfilélek mélységesen mély rétegeiként értelmezni. Osztom. Juditot pedig az örökösen a szeretett férfit teljes egészében birtokolni, róla mindent tudni akaró nő attribútumaként. Legyen. De aligha hiszem, hogy ez csak egyirányú vágy volna. A kérdést inkább így tenném föl: Lehet-e, szabad-e mindet tudni akarni a másikról? Nem elég, ha ő tudja, és nem menekülhet előle?
