Digitális napló 19. rész – Router, fogpiszkáló, rendészeti kommunikáció
2021. április 16–17.
Kedves Naplóm! Hiába alkudoztam és győzködtem magam, hogy nem, mindenről neked se kell tudnod, nem bírom ki. Erről nem lehet nem beszámolni!
Csütörtök délután. A végsőkig halogatom a dolgot: el kell kezdenem készülni másnapra. Kétnapos online tréning, már megint valami új műsor, ami persze mindig ugyanaz: rendészeti kommunikáció. De most megfűszerezve egy kis konfliktuskezeléssel. Na jó, nekidurálom magam, hisz a célcsoport végül is nem idegen. Rendészeti szervező szakirányos hallgatók, hm, hogy ők kik? – kérdezed, már egyszer elmagyaráztam, de legyen, elmondom megint. Olyan civil diplomás szakemberek, akiknek előmenetelükhöz kell a rendészeti felsőfokú végzettség is. A cél, hogy hivatásos státuszba vagy tiszti rendfokozatba kerüljenek. Innen nézve viszonylag gyors előmenetelnek tűnik, de nem mindenkinél, vannak, akik évtizede várnak erre. Az idei első évfolyamon minden eddiginél többen vannak: mintegy százhetvenen. Okát nem firtatom, bár van ötletem, hogy miért lettek ennyien. Nekem harmincöt hallgatót sorsolt a Neptun, és őszintén izgultam, mit tudok majd kezdeni velük két fél napon át.
Szóval megvolt a magam baja az utolsó pillanatra hagyott felkészüléssel, de úgy kell nekem. Nem mentegetőzöm, de te aztán tudod, hogy miért nem érem utol magam. Szóval, nekiülök, és eltelik vagy tíz perc, és egyszer csak az asztali számítógépemen, amin dolgozom, és épp elkezdeném előkészíteni a jegyzeteket, képeket, tölteném fel a vázlatot… egyszer csak az internetkapcsolat megszakad. Délután öt óra lehet. Pánikgombot még nem nyomok, várok, molyolok mással. Telik az idő. Elmosogatok. Este hat, hét, nyolc, fél kilenc. Eddigre a pánik odáig fajul, hogy megkérem egy ismerősömet, üzemelnénk be a mobiltelefonos Teams-kapcsolódási lehetőséget, mert ha minden kábel szakad, hát csak az marad. A dolog működik, de nem az igazi. Ott jóformán semmi varázslat nem használható, kénytelen leszek hangommal elkápráztatni a hallgatóságot… Na de reggel nyolctól este hétig? Közben délelőtt egy, délután két, s délben ebédszünet. Szerinted? A guta megüt, ezt így nem lehet.
És jönnek az ötletek: tegyek rá hideget, tegyek rá meleget, ja, ez Karinthy – de itt már csak a humor és a harctéri optimizmus segít. Aztán a mentő gondolat: ha éjjel nem oldódik meg a helyzet magától (néha meg szokott), reggel kérjek a szolgáltatótól távsegítséget.
Elalszom, nem annyira nyugodtan, és felvirrad a nap, kelek, és fél hétkor már egy álmos hangú diszpécserrel beszélgetek, előadom a szegény tanárnő panaszait, hogy értse meg, nekem egész nap online kell tanítanom etc.… És hallgatja, eleinte szenvtelenül, majd lassan ébred benne az empátia, s azt mondja, nyugodtan és egyszerűen: a routert reszetelni kellene. Visszakérdezek: Azaz? Hát a hátulján van egy egészen apró, szinte láthatatlan reset gomb, gombostűfej méretű, azt kellene egy fogpiszkálóval tíz másodpercig benyomva tartani. Szaladok, hozom, benyomom, ő vár, percekig, türelmesen, közben már kellemesen csevegünk, magamban imákat rebegek, s mikor feláll a rendszer, hálásan megköszönöm neki. A gép működik, s még van egy órám, hogy elindítsam a napot. Remek!
Lemegy a délelőtt egy kiscsoporttal, de a kamerám nem működik… Hm… Fél tizenegy, megint megkérek valakit egy próbahívásra, a kamera érthetetlen okból megembereli magát. Éljen, akkor mégse ússzák meg a látványomat! Maradt másfél órám, hogy valami épkézláb vázlatot összedobjak az úri közönségnek, mert nem ártana produkálni valami színvonalat. Eszköz van, muníció is akad, előre hát, arccal a Whiteboard felé! Felskiccelem a képekből, üres postit-ekből, feliratokból, kérdésekből kanyargó gondolati ösvényt, amelyen majd rutinosan végigvezetem a résztvevőket. Mi bajom lehet? De azért mégis lámpalázas vagyok. Menni fog? Jönni fognak velem? És nem utolsósorban: routerem is kitart? Azért a fogpiszkálót kezem ügyébe helyezem…
Eljön az idő, pontban egykor jelentkezem a fedélzeten, és nagyjából tíz perc se telik el, az első bátor hallgató (inter)aktivizálja magát, majd kisvártatva a többi is. Este fél hétig, folyamatosan adják egymásnak a szót. Hát ezért izgultam annyira? Gondoltam, hogy majd lassan megértik a csíziót, de hogy ilyen könnyen hagyják magukat beszélgetésre csábítani, és vezetésemre bízzák magukat ezen az ingoványos talajon, ahol a nem ritkán konfliktusokkal is teli rendészeti kommunikációs ösvény kanyarog, az bizony – kedves Naplóm, nekem elhiheted – nem mindennapi!
Ami ezután következett, leírhatatlan, több okból is. Úgy értve, hogy visszaadhatatlan, aki ott volt, szerintem jó ideig nem felejti el. Az élményt, a hatást, a pezsgő párbeszédeket. És imádtam a rendészeti szakemberek ismét megmutatkozó sokszínűségét, okos és valódi érdeklődést tanúsító kérdéseiket és érdekes, hol mulattató, hol szomorkás történeteiket. És egyáltalán nem meglepő, viszont biztató, hogy a jövő rendészetéhez szervesen illeszkedő vágyképekből, ragyogó kommunikációs ötletekből volt a legtöbb. Komplett rendészeti kommunikációs stratégiát lehetne belőlük kanyarítani. Ha lehetne. De nem lehet, mert mondom, hogy leírhatatlan ez az egész. Néha egy-egy, itt-ott működő, üdítően innovatív valóságrészlet, asszociációk, üzenőfalra írt kommentárok sora, kedves poénok és nevetés, szerteágazó kötetlenség – ez lengte be az online teret folyamatosan.
Mégis célba értünk, és remélhetem, hogy a sok szertelennek tűnő beszéd rendszerbe állt össze valamiképp. Bárki megirigyelhetné ezt az összerázását a sokféleségnek. És megint kiderült: annyi, de annyi emberi érték van a rendészetben dolgozó szakemberek között! Csak ki kellene engedni az azokat elrejtő páncélok és látszatok alól. Örülök, hogy ezeken az alkalmakon megmutatkoznak, de ilyenkor azért ugyanannyira szomorú is vagyok. Hátha eljön az idő, amikor ezeknek a nagyjából tét nélkülinek látszó, felszabadító beszélgetéseknek komolyan is foganatjuk lehet.
