Digitális napló 18. rész – Távhospitálás, mint sajátos tér- és időutazás
2021. március 18.
Kedves Naplóm!
Nyilván nem lep meg, hogy az egyetemi óralátogatások után emeltem a tétet. Hogy hogyan? Vidéki turnéra indultam. Mint tudod, feltett szándékom, hogy ne csak a rendészeti felsőoktatást ismerd meg, hanem az oda vezető utat is bejárd velem. Ezért nyakamba vettem az országot, és mostani vagy korábbi vendégszerzőim közül a pályaorientációs és a rendészeti alapképzésben oktató kollégáimat is meglátogattam. Nyilván ide is vittelek magammal.
Szombathelytől előbb Miskolcig jutottunk, majd vissza, Keszthelyig. Azzal a bizonyos online gyorsvonattal, amire most már neked is bérleted van. A virtuális tantermeket úgy tudtuk bejárni, hogy ki se kellett mozdulnunk. Sajátos tér- és időutazás ez. Ha valaki harminc évvel ezelőtt, tanári pályám elején azt mondja, egyszerre lehetek jelen egy két-háromszáz kilométerre lévő tanteremben valakivel, aki ott tanít, biztos kinevetem, hogy ne vicceljen velem. És íme, lehetővé vált a sajátos tér- és időutazás.
Szombathely nem a szomszédban van, ugye. Márpedig élet ott is van, de még milyen! Pezsgő, energikus tanerőből nincs ott hiány, legalábbis ami a rendészeti pályaorientációs képzést illeti. A Savaria Technikum és Kollégium Zeki tanár ura, azaz Bándli Tibor írt már ide, és abból is láthattad, menyire unikális a stílusa. Nincs ez másként a tantermében sem. Kilestem, hogyan keveri a kártyát, mert hiába fejlett a fantáziám, azért mégis csak élő egyenes adásban volt meggyőző a varázsereje. Tényleg hospitálási naplót vezettem: figyeltem az óra menetét, a fokozatosan kirajzolódó tananyagot, a tanári módszertár változatos elemeit, Zeki személyiségének, kommunikációjának egészen az artikulációig lemenően tiszta, egyenes, érthető erejét, amint az online tér zajain is áthatol. Magyarázat, történetmesélés, rávezetés, definíciódiktálás, találós kérdés, ppt-s illusztráció szövedékéből állt össze az a két tanórás élmény, amelyen az egyébként az iskola nehéz osztályának kikiáltott több mint húsz diák úgy dolgozott, mint a kisangyal. Arányos időbeosztás, jól strukturált tudásanyag, motiválóan pozitív, megerősítő tanári visszajelzések tömkelege, önironikus humor, a témához illő zenei felvezetés – volt itt minden, mi szem-szájnak ingere. Nem hogy nem csalódtam, de pontosan azt kaptam, amit Zekiről alkotott előzetes benyomásaim alapján reméltem. Még aznap késő este egy órán át elemeztük tanári tudatosságának hátterét. Sokan irigyelhetik azokat a középiskolásokat, akiket ő tanít.
2021. április 7.
Kedves Naplóm!
Az online gyors járt már Miskolcon, kétszer is, hiszen az ottani rendvédelmi technikumban oktató két kedves kollégám, Császár Böbe és Nagy Ákos megosztotta már veled az élményeit. Ákosnál hospitáltam is, aki nem meglepő módon megint csavart egyet a dolgon. Bár ők is a Teams-et használják, rendszerük nem enged be csak úgy a tanórára illetéktelen betolakodót, még akkor se, ha hospitálónak álcázza magát. Vagyis sajnos valós időben nem csatlakozhattam az órához, amely 2021. április 7-én zajlott. Viszont Ákos erre is azonnal tudta a megoldást: a technikának köszönhetően az órát rögzítette, és én aznap este meg is néztem.
A lecke a közúti közlekedési szabályok kisebb fokú megsértéséről, közelebbről a megkülönböztető jelzést adó készülékkel kapcsolatos és a közúti közlekedési igazgatási szabályok megsértéséről szólt. Jaj, de szárazan és bonyolultan hangzik ez! Szerencsére a tanulóknak nem volt annyira nehéz ez a tananyag, bár kissé lassan vették fel a fonalat. Ott voltak a vonalban, az alezredes úr időnként szólongatta őket, ők időnként válaszolgattak. Volt köztük bátrabb, aki próbálkozott, de nem jó irányba tapogatózott, egy másik korrigálta, és a kedélyes tanár úr igyekezett mindenből kihozni valamit. Lassú tempóban haladtak, mint az araszoló kocsisor a forgalmi dugóban. Pedig Ákos tempósabban szeretne haladni, sőt, rohanna át árkon-bokron, tananyagon. Tudom, mert ismerem. A jogtárból mutatta a vonatkozó jogszabályokat, sorolta a szemléletesebbnél szemléletesebb hétköznapi utcai példákat. Én élvezettel hallgattam, mert láttam magam előtt, ahogy kézzel-lábbal magyaráz.
A fiatalok fordulatszámát simán fölveszi, a kérdés az, ők fölveszik-e az övét. A tanulók illedelmesek voltak, együttműködők, de… de nekem bizony hiányzott a látványuk. Magam épp a mai napon kellett, hogy beugorjak egy számomra teljesen ismeretlen nappalis csoporthoz, egyetlen, ráadásul az utolsó tanórájukra, ami tartott egész délelőtt. Pontosan tudom, hogy megdöbbentettem őket közvetlenségemmel, de kérlelhetetlenül határozott voltam és konok: legalább egyszer látni szerettem volna kedves, szép, fiatal arcukat, mosolyukat, amit bizony a meglepetés ereje csak előcsalogatott. Ugyanis mielőtt elkezdték referátumaikat, bekapcsoltattam velük a kamerát. És a dolog működött! Egészen biztos vagyok abban, hogy másnak is működne.
Arra biztatom hát minden kollégámat, ne hagyják, hogy a diákok elbújjanak a láthatatlan képernyők és monogramok mögött! Mi tehetünk azért, hogy ne sikerüljön a technikának elfedni az emberit! Ákos vendégírásából úgyis erőteljesen elbillent a mérleg afelé. Persze, fontos felvillantani a jogszabály szövegét, de ha én diák vagyok, ahelyett, hogy végig a törvény betűit látom a képernyőn, biztos jobban szeretném látni is az egyébként szórakoztató és szenvedélyes beszédű tanár úr meggyőző mimikájú és igéző tekintetű fizimiskáját. De ma nem láttuk őt, így inkább csak elképzeltem. És még az is lehet, hogy mászkált, miközben beszélt, ahogy a tanteremben szokott.
Na, nem morgok tovább, tudja ezt ő is, hisz elmondtam neki, miközben átbeszéltük az órát, ami szerinte nem egy jól sikerült óra volt. Mondjuk ezt én egyáltalán nem éreztem. Hacsak nem azt érti ezen, hogy nem volt elég interaktív. Mert ha így mérjük, akkor valóban van mit alakítani rajta. De jó hírem van: egyszerű a csel. Mutasd magad, hogy látva lássanak! És meglásd, magától beindul a kölcsönös kommunikáció!
Ha betekintést engedsz hozzátok máskor is, megnézem, ahogy kipróbálod! És szavamon foghatsz, barátom!
2021. április 12.
Kedves Naplóm!
Ahogy ígértem, az online gyorsvonat három hét alatt valóban Szombathelytől Miskolcig, majd onnan Keszthelyig jutott. Amióta ezen utazok, nem ismerek tér- és időbeli korlátokat!
A szép Zalában Srágli Izabella vendéglátását élveztem. Ez csak online találkozóból volt az első, különben már a sokadik. Lépett már fel vendégszerzőként is itt, ami nem csoda: harmadik éve kedves varázslótanoncom ő. És mint ilyenhez illik, jó előre fel is csigázta mesterét. Amikor az időpontot egyeztettük, megírta, hogy már dolgozik azon, hogyan építsen bele az órai tevékenységbe. Megsúgtam neki, hogy már másnál is bejött a trükk. Vendégként – mint Shrek a sárkányt –, ha már nála vagyok, ne féljen használni is! Persze ne higgye, hogy riogatni megyek az ellent! Vesse be motiváló lényemet! Mi másra is lennék való, mint nebulói rendészeti pályára orientálására?
Amire ez a csendes felbujtás vezetett – s hol van még a vége? –, az engem is meglepett. Mondjuk kifejezetten adta magát a helyzet: Iza öt olyan diákkal foglalkozik, akik nemcsak az iskolai tanórák keretei között, hanem hetente egyszer szabadidőből emelt szintű érettségire készülnek rendészeti ismeretekből. De nem ám idén! Jövőre, mert most még csak harmadikosok. Iza harmadik éve dolgozik a keszthelyi Asbóth Sándor Technikum, Szakképző Iskola és Kollégium rendőr oktatójaként, és kiderült: igazán neki való feladat motivált diákokat tanulásra buzdítani!
Az első öt percben – aztán kiderült, hogy félidőig folyamatosan – átélhettem azt, amit a mobilról csatlakozó hallgatóim szoktak. Én ugyanis nagyon kényelmesen – és számomra magától értetődően – asztali számítógépről dolgozom. Az tökéletesen megbízható. Kivéve, ha Murphy úgy dönt, hogy pont most pont hozzám tolakodik be. Internetszolgáltatóm ugyanis úgy döntött, éppen ma délután végez karbantartási munkálatokat. Így hát maradt a mobiltelefon, de az nem az igazi.
Míg én technikailag beüzemeltem magam, a résztvevők lelkileg hangolódtak az órára. Már ekkor lehetett érezni azt a közvetlen alaphangulatot, amelyet Srágli tanárnő képes teremteni maga körül. Kétségem nem volt efelől, de jó volt meggyőződni róla. Talán lehetett abban a varázsdobozban valami, amit három éve stafétaként adtam át neki. És a lényeg is bejött: nála végre láthattam, amit Szombathelyen és Miskolcon is hiányoltam. A tanárnő és a tanulók kedves arcát, mindvégig, két órán át. Persze itt kevesen voltak, mindössze négyen (egy tanuló sajnos hiányzott). Ez ezért jelentősen növeli a kamera-bekapcsolási hajlandóságot. De kiderült: náluk ez alap.
Iza mai legfőbb módszere a tanári előadás volt, pontosabban tanári elmesélés. Haladt szépen sorban az adott tananyagon (ez most az 1945 és 1989 közötti magyar rendőrség története volt), és gondolkodtató kérdéseket feltéve, szemléletesen és érdekesen magyarázott. Látszott a kis társaság összeszokottsága a tanárnővel és egymással is. Beszéltek, kérdeztek, hozzászóltak, találgattak szabadon, kedvesen, hol bátrabban, hol szerényebb tudásukról tanúságot téve. Hát, kiderült, mára bizony nem olvasták el elég figyelmesen a feladott fejezetet. Vagy nem más ez, mint a diákosan szelektív memória? Esetleg a tavaszi szünet utóhatása? Ez is, az is jó alibi lehet. Az óra utolsó harmadában egy a tanárnő által összeállított feladatlap megoldásának átbeszélése következett. Ebben már jobban jeleskedtek.
A végén maradt vagy húsz perc, és ekkor jött az a bizonyos „beépítés”. A gyerekek olyan nyitottan és érdeklődve fogadták feléjük záporozó kérdéseimet, hogy az csoda. Azaz hogy nyilván nem az, mert ilyenek a kamaszok, akik szeretik tanárnőjüket, s látszott: vakon bíznak abban is, akit ő vendégségbe hív. Bátran találgatták, mit taníthatok, s kaptam tiszteletbeli jogász, intézkedéstaktikai kiképző és ifjúságvédelmi, bűnmegelőzési szakember címet is. Az egyik lány érzett rá a lényegre, s szemfüles is volt. Mikor elárultam, hogy olyan idős koromban, mint ők, milyen továbbtanulás felé húzott a vágyam, elcsípte a magyar szakot. Innen már csak egy macskaugrásra volt a megfejtés, s hamar egyértelművé vált számukra, hogy én tanárnőjük tanárnője vagyok. Remélem, elég lazán és lelkesen, nem pátoszosan meséltem nekik tanulásról, ambíciókról, szorgalomról, és hogy a rendőri szakmáról mit gondolok: segítő, szolgáltató, biztonságot támogató munka ez, érdemes szépen és jól csinálni. És hogy tán eljön még az ő idejük! Hiszen látják a tanárnőt is, milyen kedvesen szigorú és rendszerető. És azt hiszem, látják. De azért én örülök neki, (a)hogy Izabella tanít. Az ő középiskolai diákjaként lehet, hogy én is rendőr akarnék lenni.
Kedves Naplóm!
Véget ért a háromhetes vidéki hospitálási turném. Ugye nem bánod, hogy hónom alá csaptalak, és megmutattam neked, milyen tanár urak és tanárnők igyekeznek biztosítani a rendőr utánpótlást Szombathelytől Miskolcon át Keszthelyig?
