Digitális vendégnaplók 16.
A digitális naplóírás, úgy látszik, ragadós. Jó, bevallom, volt ebben némi szándékos ragasztás… Ahogy teltek a hetek, néhány kedves tanár kollégával beszélgettünk arról, ők hogyan küzdenek-barátkoznak a helyzettel. Van, akitől biztatást, mástól technikai segítséget, inspirációt kaptam, míg mások hozzám fordultak tanácsért. Bárhogyan van is, kezdett összejönni annyi muníció, hogy arra gondoltam, ezekből a beszélgetésekből is kikerekedhet egy kisebb-nagyobb gyűjtemény. Hogy meddig folytatódik, azt az ilyesmiről sose lehet tudni. Mint ahogy azt se, meddig tart a digitális oktatás. Ezért elhatároztam, hogy útjára indítok egy vendégnapló-sorozatot.
A szelíd (tan)erő
Ahogy ígértem, utazunk keletre. A kissé harsányabb húrokat zengető Zeki után visszatérünk a szelídebb hangvételhez: a harmadik meghívott rendészeti pályaorientációs rendőr-tanár csendesen, de kétséget kizáróan örült, hogy csatlakozhat a naplósorozathoz. Bár rettentően elfoglalt, mégis valahogy kedves kötelességének érezte, hogy meséljen. Talán mert tudja, mennyire érdekel, hogyan sikerül megvalósítania mindazt, amiről sokat beszélgetünk: nemcsak azt, hogy mit tanítson, sokkal inkább azt, hogy hogyan.
Abban a Tokaji Ferenc Gimnáziumban tanít, ahol 2017 novemberében az Észak-Magyarországi Rendészeti Tehetségsegítő Tanács (röviden: ÉReTT) által szervezett szakmai napon előadást tartottam.
Csak azért hozom ezt szóba, mert ottlétem oka nagyon is kapcsolódik ide. Történetesen azért hívtak, hogy a tanulás-tanítás módszertani fortélyairól beszéljek, azon belül kiemelten a tanár motiváló szerepéről. Helyben vagyunk.
És én beszéltem, és a közönség hallgatta, és akkor még nem tudatosult, hogy az ott ülők egyike az a hatalmas szőke hajkoronát viselő kedves tanárnő, akivel már találkoztam, s fogok is még. Klajné Patai Andrea ugyanis azon a nyáron interjúalanyom volt Miskolcon egy nagy rendészeti pályaorientációs kutatás során. Utólag mesélte, hogy tanárosan derűs bizakodásommal már akkor bogarat tettem a fülébe, ami aztán a pár hónappal későbbi tokaji előadáson zümmögött tovább.
Amikor aztán 2018-ban az egyetem mesterszakára vezetett az útja, és meglátta, hogy vezetői készségfejlesztő tréninget tartok, hozzám jelentkezett. Innen már csak egy lépés volt, hogy a diplomamunkáját is hozzám írja. Nagyon szép dolgozatot készített, amiben – és ez már nyilván nem a véletlenen múlt – szintén kitért a képzésre.
Hogy most mivel lep meg, még nem tudom, de hogy megadja a módját, abban biztos vagyok. Ahogy megismertem, alapos, lelkiismeretes, szerény – és ebből következtetve borítékolom: amolyan szívből motiváló tanárnő lehet. Nem csodálnám, ha valami pozitív példát, rendészeti pályára orientált gyerekeket, a rendőr-tanári szerep mélységeit megidéző érzéseket osztana meg a naplóbejegyzésében…
Klajné Patai Andrea: Hiányérzetek
Kedves Napló!
Végre sikerült! Kata felkérése óta sajnos több hét eltelt, mire „tollat”, vagyis klaviatúrát tudtam ragadni, de most itt vagyok. A naplóírással kicsit hadilábon állok, hiszen soha nem volt hozzá szerencsém, de egyszer mindent ki kell próbálni. (Na, jó, azért nem mindent!)
Kicsit keresem a szavakat, mivel ezt a tevékenységet mindig is egy bensőséges dolognak tartottam, amely maga a „szerző”, esetleg az általa beavatott csekély számú személy részére enged csak betekintést a gondolatai tárházába.
Ha a digitális szót is használom előtted, akkor számomra már nem is tűnsz olyan bizalmasnak, kizárólag szűk körben megosztható irománynak. Talán így már könnyebben fog menni a bejegyzés készítése.
Digitális, online vagy távoktatás? Az egyik szemem sír, a másik nevet. Szerintem ezzel sokan így vannak, akik jelenleg az oktatás területén tevékenykednek. Felesleges sorolnom a hibáit, a hátrányait, de úgyszintén az előnyeit, mert ezzel előbb-utóbb mindenki szembesül.
Legelőször is le kell szögeznem, hogy nincs tanári végzettségem. Mégis már lassan 10 éve a rendészeti pályaorientációs képzésben óraadóként egy járási székhelyű város technikum-szakgimnázium-gimnáziumában próbálok szakmai tantárgyakat tanítgatni. (Ez a hármasság nem volt mindig ilyen bonyolult, de most ezt hagyjuk.) Szándékosan nem írom azt, hogy tanítok, mert ezt a szót meghagyom tiszteletből azoknak, akiknek erről „papírjuk” van, illetve hivatásként tekintve végzik a dolgukat.
Az én hivatásom a szolgálat, immár 25 éve. Emiatt kicsit kontárnak is érzem magam a tanítás terén. Szerencsémre ezt soha senki nem éreztette velem, de még csak nem is utalt ilyesmire. Sőt nagyon együttműködő, segítőkész a csapat.
Az online oktatás első szakaszát több szemszögből is megéltem. Azon túl, hogy egy évvel ezelőtt a pályaorientációs képzésben dolgoztam, mellette végzős mesterszakos hallgató is voltam, illetve a nagyobbik fiam már egyetemen tanult. Emiatt szélesebb rálátásom volt az egész folyamatra, megtapasztaltam a különbségeket, a felmerülő problémákat, illetve azok megoldását stb. Egyértelmű, hogy semmi nem ment zökkenőmentesen, de hát mit is vártunk, hiszen teljesen új volt még az egész, nem volt felkészülve rá senki!
Nagyon sajnáltam, hogy a tavalyi végzős osztálytól pont a legrosszabb időszakban, az érettségi előtt, illetve az arra történő felkészítéskor kellett „elválnunk”. Ugyanilyen rossz volt számomra a saját végzős hallgatótársaimtól való távolmaradás, pedig már kezdtünk nagyon jól összerázódni. A járvány miatti digitális oktatás mindannyiunktól elvett valamit. Szerintem nem vagyok egyedül, ha azt mondom, hogy többünknek ez a befejezés megélése, a lezárás élménye volt. Maradt a hiányérzet, amelyet már nem lehet pótolni.
Múlt év szeptemberében a „normál” oktatás keretén belül két osztályban (9. és 10. évfolyam) kaptam meg a szakmai órákat. Mindkét társaság teljesen új volt számomra. Hetente csak egyszer találkoztunk, így még csak ismerkedtünk egymással, annak ellenére, hogy az adott napon több óránk is volt egymás után. Több olyan diákom volt, akikkel még egyáltalán nem találkoztam az online oktatás bevezetéséig (pl. más iskolából érkezett, addig magántanuló volt, egészségügyi okok miatt sokat hiányzott stb.), azt követően is csak a nevüket ismertem.
Véleményem szerint a középiskolában még lényeges, hogy a tanárok az ismeretanyag átadásán túl segítsék, terelgessék, esetleg „pátyolgassák” a diákokat, hiszen tulajdonképpen még gyerekekről beszélünk. A digitális oktatás sajnos teljesen személytelenné tette ezt az egészet, megszűnt ez a kapcsolat, vagy ki sem tudott alakulni a tanév kezdetén, eltűnt az interakció.
Az online oktatás során próbálom több fórumon is tartani a kapcsolatot a diákokkal (Kréta, közösségi fórum stb.), több-kevesebb sikerrel. Szerencsére sokan aktívan részt vesznek benne, azonban mindig akad egy-két teljesen érdektelen fiatal is.
Bevallom, hogy hiányoznak az órák közötti szünetekben a diákokkal a teremben folytatott beszélgetések, az órákon néha a témától teljesen eltérő, de a szakmával kapcsolatos kérdések, érdeklődések, vélemények stb.
Remélem, hogy minél hamarabb túl leszünk ezen az egészen, és visszatér minden a régi kerékvágásba! Na jó, nem teljesen a régibe, mert remélem, ebből a helyzetből is képesek leszünk tanulunk valami fontosat. Azt, hogy jobban becsüljük meg, ha valóban együtt lehetünk…
Kedves Napló, ne haragudj, hogy kicsit szomorkásra sikeredett ez a vallomás, de Kata azt mondta, azt írjam, amit érzek. És bevallom neked, már várom, hogy a digitálist visszahódítsa a hagyományos formula, és a te neved elől is eltűnjön ez a kényszeredett jelző!
