Nem digitális napló 2. rész – Rendőrvendégség
Kedves Naplóm! Tegnap már megint csuda élményben volt részem! Hiába, a tantermet és az életszagot nem pótolja semmi!
Kicsit messzebbről kezdem, de meg fogod érteni, miért. Nappali tagozatos bűnügyes hallgatóknak rendészeti kommunikációt „tanítani” tizennégy órában – ebben a félévben ennek a konkrét csoportnak pedig tízben! – maga a nonszensz. Pedig ezek a rideg tények. Hogy ez hogyan és miért lehetséges, azt hosszú volna felfejteni, és nem is erre a lapra tartozik. Ha ebbe az óraszámba komolyan belegondolok, hozzá se kezdünk semmilyen témához, hiszen azonnal abba is hagyhatjuk. A tanárember, hogy értelemmel töltse meg ezt a kis időt, cselhez-fondorlathoz folyamodik. Ez pedig nem más, mint a rendőrvendégség. Az mindig bejön. Náluk hitelesebb úgysem lehetek, tehát nem is akarok. Élek inkább a lehetőséggel, hogy hívó szavamra jönnek boldogan.
Leakasztani a szögről három tapasztalt zsarut nekem azért nem nehéz, mert sok ilyennel vagyok körülvéve. Úgy veszem észre, hogy régi tanítványaim szívesen ülnek vissza néhány órára a tanterembe. Nekik ez egyszerre nosztalgia és remek lehetőség, hogy még „félkészen” lássák azokat a tisztjelölteket, akik aztán egy-két év múlva már velük-náluk dolgoznak a „végeken”. És hogy tovább örökíthessék szakmaszeretetüket.
Két szomszédos budapesti kerület és egy vidéki kisváros képviseltette magát ezen a délutánon. Három órán át hallgatták egymást lelkesen-figyelmesen nebulók és dörzsölt bűnügyesek a laza tanóra keretében. Három kis csoport három beszélgetőtársat faggatott háromszor háromnegyed órában – ennyi fért bele az időnkbe. Egy találós kérdéssel kezdtük, aminek az volt a lényege, hogy a hallgatókkal megpróbáltam kitaláltatni, vajon melyik vendég lehet a kapitány, a bűnügyi technikus és az alosztályvezető. Igen jó arányban találták el a helyes válaszokat. Az életkor? Az öltözék? A tekintet és az arckifejezés? Vagy ezek együttesen teszik láthatóvá valakin a foglalkozását, szakterületét, pozícióját? Szerencsére egyik vendégre sem jellemző, hogy megjátszaná magát, és a munkás hétköznapok valóságát sem fedik vagy ferdítik el. Fiatalabb vagy öregebb zsaruként, beosztottként vagy vezetőként, egy világváros sűrűjéből vagy épp egy kellemes turistaparadicsom csendes mólójáról nézve a rendőri szubkultúrát, méltón reprezentálták kollégáikat.
Minden, amit tudni akarsz egy kapitányról, de soha többet nem lesz alkalmad megkérdezni. A pesti éjszaka rejtelmei. Miért (nem ég) ki egy nyomozó? Mi a legjobb a diákévekben? Ki mi szeretne lenni öt év múlva? Kérdés és felelet, dráma és fekete humor csak úgy röpködött. A rendőrszleng is előkerült, a nyelvész pedig senkit nem dorgált meg ezért, sőt, örült. A vérbeli technikusnál „véletlenül épp kéznél lévő” bűnjelcímke és mini nyomgyűjtemény is sikert aratott. És szerintem még mindenkinek lett volna egy kérdése, mint Columbonak.
Nem győztem örülni a jobbnál jobb felvetéseknek és sztoriknak. A három csoportban kézről kézre adták a vendégeket a „gyerekek”. Elnézést kérek a fiataloktól, hogy így hívom őket, de annyira jó volt látni, hogy valóban úgy örültek az ajándékba kapott szakembereknek, mint a gyerekek.
Mert ajándék volt ez a lehetőség. Az a szenvedély és könnyedség, amellyel a meghívott vendégek a munkájukról, az életükről meséltek, nagyon hiányzik a sokszor steril katedráról. Pedig hatásosabb lenne leülni a tanulók közé, és csak hagyni, hogy kérdezzenek. Remélem, hogy az enyéim sokáig emlékezni fognak erre a – sajnos – rendhagyó tanórára. Kedves Naplóm! Ugye most már elhiszed, hogy ez a délután nagyon is a rendészeti kommunikációról szólt?
