Rendészet – etika – integritás
Bevallom, az a típus vagyok, aki szereti feszegetni a határait. Egy kétnapos, pontosabban két napra elosztott tizennégy órás tréning huszonöt résztvevővel már egy kissé nekem is komfortzónán kívül esik. De mivel egyáltalán nem szeretnék erkölcsi prédikációt tartani felnőtt, tapasztalt rendészeti szakembereknek, hát inkább bevállalom a lehetetlent, és nekiesek. Vagyis inkább nekik. Magamon a fokozódó feszültséget, rajtuk a furcsálkodást érzem, és kezdeti kapkodásomban bele is zavarodok a bemutatkozás információdömpingjébe. Szegények, láthatóan nehezen veszik az adást, mert valószínűleg nem túl érthetően mondom el, miért van szükségem arra, hogy mindenki egy társa nevében beszélje el, kicsoda ő és mit dolgozik, illetve hogy mire asszociál, ha azt a két szót hallja, hogy etika és integritás.
A levelező tagozatos, ún. rendőrszervező szakirányon tanuló hallgatók jóformán még át se ültek a nehéz munkanapból a jól megszokott iskolapadba, de már záporoznak rájuk a személyeskedőnek és zavarba ejtőnek tűnő belépő kérdések… Fejük fölé gondolatbuborékokat képzelek: „Mi ez az egész, mire való ez a sok kérdés, egyáltalán mit akar ez a nő? Ahelyett, hogy elkezdené Ádámtól-Évától, tisztázná a tantárgyi követelményeket, kivetítené az integritás fogalmát, amit leírhatnánk és vizsgára megtanulhatnánk, aztán hagyna nekünk békét így péntek délután, tesztelget itt minket. Átrendezi a termet, névkitűzőre íratja a keresztnevünket, valami EtiKatiként mutatkozik be, s egész lényében van valami sodró, sürgető. Ráadásul nagy fehér táskájában egy csomó mindent idecipel: tollakat, fecniket, ábrákat, képeket, sőt, mint valami irodalomtanár, rendhagyó verseket. Egész végig összevissza írogat a táblára, s hol (ppt-t) vetít, hol a nagyon is frankót mondja. Szenvedélyesen magyaráz, győzköd, szájbarágós oktatófilmet mutat, lehetetlen etikai dilemmák elé állít (vagyis inkább ültet). Mindenféle képleteket ragasztgat a falra, feladatokkal és esettanulmányokkal, földi és égi hasonlatokkal bombáz minket, még írnokokat is fogad. Van itt minden: csoportmunka, ötletroham, Café. És már az elején közli: ki itt belépsz, hagyj fel minden üres formalitással, de gondolkozz, kérdezz, érvelj, érezz. Azaz: tanulj!”
Látván elsőre minden bizonnyal lehengerlő tempóm hatását, egyszer csak észbe kapok és lassítok. Nyilvánosan türelemre intem előbb magamat, majd a hallgatókat is. Lassan rájövök, hogy végtére is nem szentírás az a koreográfia, amit kitaláltam, nyugodtan elvehetek belőle, variálhatom. A kevesebb több elve itt is érvényes lehet. És lesz is.
Mire a hosszú bemutatkozó kör végére érünk, már felszabadultan nevetünk, lazulunk, egyre több szálon összekapcsolódunk, s kezd megszületni a kiindulópont: nagyjából senki se tudja, mi a fene az az integritás, s főleg nem, hogy ehhez neki mi köze lehet. Innen szép nyerni – gondolom. S most, mikor e sorokat írom, már túl vagyunk mindenen, kitelt a kurzus, a teljes csoport kiválóan megfelelt, és nemcsak hogy megismerték, de állítják: megértették, mi is és miért fontos az integritás. Kiváltképpen a rendészeti szakembereknek és a belőlük, egyes emberekből összetevődő szervezeteik számára. Hogy a polgárokról ne is beszéljünk. Szerencsére persze beszéltünk róluk, hisz ez az egész „cirkusz” végtére is miattuk és értük van.
A záró körben aztán mi sem természetesebb, mint hogy a legagilisabb leány kilibben a „tantárgy” céljait soroló táblafelirathoz, hogy saját és társai nevében boldogan kipipálja az egyes tételeket: igen, megismertem, megértettem, és alkalmazom, csinálom, ha akarom és merem és tudom. Kívülállónak bizonyára nehezen elfogadható és meglehetősen bugyuta summázata ez egy etikai tréningnek, de aki ott volt, értheti és értékelheti.
Az, hogy verssel nyitok és zárok egy ilyen két napot, már nem is csoda. Az, hogy a harmadik percben elhangzó népszerű bejelentésemért – miszerint ha végigdolgozzák a tizennégy órát, nincs is egyéb dolguk az osztályzatért – megtapsolnak, megmosolyogtat. De az, hogy egyikük visszajelzés gyanánt kimondja: arról, AHOGYAN itt tanultunk, a tíz napja elhunyt Vekerdy Tamás jut eszébe, s engem, ki ezt művelte velük, emlékéhez méltónak nevez – mindent visz.
Nem néztem utána, érzésre mondom, úgy egy éve lehet, hogy nem tartottam integritás tréninget. Majdnem jó a tipp, mert mikor e sorokat írtam, mégis meglestem: tavaly november végén volt az utolsó, vezetőknek szóló változat. A 2018-as évet összegző blogbejegyzésemben így búcsúztam egy akkor lezáruló korszaktól: „Szép volt, jó volt, de elég volt: viszlát, integritás!”
Talán valami harctéri optimizmus íratta velem a „viszlát” és nem az „isten veled” formulát? Nem tudom. De bevallom: hiányzott, s most, hogy a viszontlátás eljött, felidézni nagyon jólesett, s tán hihetem, hogy ezzel a nehéz fogalommal való megismerkedésnek ez a módja a hallgatóknak is örömteli lehetett…
