Ízlelgessük ezt a két nedűt együtt… hogy mi is ez a kevercse egy ártalmatlan italnak és egy komoly élvezeti szernek, ráadásul szermentesen, arra hamarosan fény derül. De mindent csak szépen sorjában…

***

Április, e bolondos hónap utolsó napját megint Nógrádban töltöttem, szermentesen. Mármint nem úgy értem, hogy… vagyis de… Minél jobban magyarázom, annál inkább belegabalyodok. Miközben csak arról van szó, hogy a SZER-mentes Palócország című kábítószer-megelőzési programsorozatot folytattuk, ezúttal felnőttekkel.

Három részből állt össze a célcsoport: pedagógusok, szociális szakemberek és rendőrök. Előbbiek között volt olyan, aki már évtizedek óta tanít: történelmet, magyart, latint, földrajzot, testnevelést, angolt, németet vagy épp műszaki tantárgyakat, bűnmegelőzést vagy pályaorientációs képzésben belügyi rendészeti ismereteket, sőt, egyben osztályfőnök is.

A szociális szféra néhány új státuszt betöltő kollégával képviseltette magát: 2018. szeptember 1-jétől ugyanis a gyermekvédelmi törvény kötelezővé tette az ún. óvodai és iskolai szociális segítő jelenlétét minden iskolában. Nógrádban is, mint sokfelé az országban, jelenleg feltöltés alatt vannak e státuszok. A mi Cafénkban is ült olyan, aki már az első naptól kezdve tevékenykedik, de olyan is, aki csak május 3-án áll munkába. Ő joggal érezhette úgy, hogy a legjobb helyen van, hogy hozzájusson egy sor információhoz a tapasztaltabbaktól. Nem is sajnálták sem tőle, sem egymástól a sok tudást. Folyt a szó a szakemberekből, s hallottam ám, ahogy a szünetben odasúgták egymásnak: „Ez igazi továbbképzés, annyi hasznos újdonságot tanultam, pedig még csak a felénél tartunk!”

A jelen lévő rendőrök jó részét pedig – milyen meglepő – ismertem. A kilenc meghívott közül ötöt vagy a rendőrtiszti tanulmányai során vagy valamilyen továbbképzésen tanítottam. A találkozás alkalmával az apró és kedves emlékképek felidézése most sem maradhatott el. Ezek közül a számomra legszebb egy rozsdás patkódarab Erdőtarcsáról, amelyet nehéz lett volna kihagyni a mai záró gondolatok közül. Főleg, hogy ahhoz a háromnapos tréninghez fűződik annak a SZ.Ö.R.P. & Cafénak az ötlete, amelyet ezúttal tulajdonképpen itt Nógrádban – hol máshol, mint ahol a gondolat három évvel ezelőtt megszületett – meg is valósítottunk. Hogy mi ez, azt majd egyszer elmondom, talán már legközelebb.

A Nógrád megyei Rendőr-főkapitányság Bűnmegelőzési Alosztályának munkatársai témagazdaként ismét kiválóan szerepeltek. Érdekes dolgot tapasztaltak: miközben a terítékre kerülő probléma ugyanaz, mint Balassagyarmaton a kamaszokkal április 9-én, a mostani beszélgetőtársak nézőpontja szükségszerűen más. Hogy úgy mondjam, felnőttes, ami az életkori különbségből adódóan nyilvánvaló. Ám a felnőttek világán belül is legalább háromféle megközelítésmód találkozott. A pedagógusok, a szociális szakemberek és a rendőrök más-más szakmai szemüveget viselnek – ebben nincs semmi újdonság. Legfeljebb abban, hogy Nógrádban immár többedszer együtt gondolkodnak és képződnek. Mindezt természetesen annak a célnak az érdekében, hogy közös „ügyfeleik”, a gyerekek ügyes-bajos dolgaival jobban tudjanak kezdeni valamit, ami előre viszi a problémák megoldását. Akár egy olyan komoly és fenyegető jelenség esetén is, mint a szerhasználat. Azt szerettük volna, hogy legalább néhány órára-alkalomra szemüveget cseréljenek, vagy ha azt nem is lehet, de gondolatot, véleményt igen.

Persze ez a három szakembercsoport még a probléma feltárásához is kevés. Csak remélni merem, hogy a következő alkalmakkor – persze a Café módszerének kölcsönös begyakorlása után, szép lassan, fokozatosan – eljutunk más szakemberekhez (orvosokhoz, védőnőkhöz, szociális gondozókhoz) vagy a jogalkotók egy másik népes és fontos táborához: az igazságszolgáltatásnak a rendőrökénél is zártabb világaiban élő ügyészekhez és bírákhoz. Hogy a jogalkotókról ne is beszéljünk… Persze nem róluk, sokkal inkább velük kellene beszél(get)ni. Szemmagasságban, partnerként, őszintén, akár kávéházi szegleten. Mert vajon ismerik-e testközelből, vagy akár csak észlelési, megértési távolságból is azokat a jelenségeket, amelyek fölött törvényt hoznak? Kötve hiszem. És akkor már csak egy érintett réteg maradt ki: a szülőké. Akik ilyenné vagy olyanná nevelik gyermekeiket. Velük is ideje volna szóba állni – felnőttesen. Mindez beszédtéma volt a mostani Caféban, és ezekben a nehéz kérdésekben is hamar közös nevezőre jutottak a résztvevők. S kimondtuk: nemigen van más megoldási lehetőség, csak a közös gondolkodás, a felelősség felvállalása és az együttműködésen alapuló cselekvés.

Bizonyára egyáltalán nem tűnik nagy dolognak egy ilyen Café, s nem is az. De akármilyen kis lépéssel is beljebb és előrébb vagyunk. Ennél többet néhány óra alatt huszonöt résztvevővel nem akarhatunk. Májusban még folytatjuk, ismét a kamaszokkal, s remélhetőleg arról nem csak én számolhatok be, hanem… de ezt még nem árulhatom el.