Vendégoldal – Kánikula idejére
Tanárként egész tanévben döntően szellemi munkát végzek. Így amikor kitör a nyári szünet, szívesen vetem bele magam valami fizikai aktivitásba. Egy kis lakásfelújítás és/vagy kertészkedés a legtipikusabb ebben a műfajban, és szeretem is. Kikapcsol, lelkileg feltölt, jó kis alkotómunka, látványos és azonnali az eredménye. Ha ezt a mostanit nem is kifejezetten ennek nevezném, de kijut ilyesmiből idénre is.
Gondolom, azzal sem vagyok egyedül, hogy az őszi, téli és tavaszi tantermi, irodai, lakásbeli tartózkodás után nyáron igyekszem a lehető legtöbb időt a szabadban tölteni. Különösen, ha ilyen rekkenő hőség van, amit épületen belül igen nehéz elviselni. A legjobb persze a vízben, legyen az uszoda vagy tenger. Előbbit egész évben szinte minden nap élvezem, utóbbit általában augusztusban egy hétig. De ha már penzum, kifejezetten üdítő hűvös pincék mélyén lomolni, terebélyes fák árnyékában gyomlálni. Amerre jár a nap, bujkálni előle, mégis hasznosan tölteni az időt.
Az egyre melegebb nyarak elgondolkodtatják az embert: hogyan lehet elviselhetővé tenni a hőséget, s persze nem mesterséges klimatizálással (ventilátor vagy klímaberendezés), mert azt nagyon nem szeretem. Milyen megoldások vannak a lakások hűtésére? Bármilyen árnyékoló növény jó szolgálatot tesz ez ügyben, s ezt nemcsak én gondolom így. De vajon van-e más is? Van bizony!
Mindenféléről jó csacsogni Tétényi Évával: művészetről, nőcis dolgokról, életről, Wagnerről – mert persze hogy a Ringen vele is összefutottunk –, de különösen frissítő beszélgetni vele arról, ami a tulajdonképpeni mestersége: az építészetről. És igencsak érdekel mostanában a téma, pláne az ő tolmácsolásában. Tehát ha nyár és hőség és épületálmok és Éva, akkor nézzük, ebből az apropóból mivel tisztelte meg – a szokásosnál kissé hosszabb írásban – Vendégoldalamat a kedves vendégszerző.
***
Tétényi Éva: Klímabarát népi építészet
Bioépítészet
A ma oly divatos bioépítészeti elveket már dédszüleink korában feltalálták. Ha elmélyülünk a magyar népi építészet hagyományában, feleleveníthetjük azt a tudást, amire alapozva sikeresen építhetünk magunknak is környezetbarát, energiatakarékos házat. Mondhatjuk, hogy reneszánszát éli a természettudatos életmód elterjedése, a génmanipuláció mentes bio élelmiszerek fogyasztása, a természet közeli életmód elsajátítása, és nem utolsósorban az energiatakarékos építészet megismerése.
Napjainkban egyre többet hallunk arról, hogy a természetes anyagok használata – vályog, tégla, szalma, kő, fa, természetes pala, nád – az építőiparban is egyre elterjedtebb. A bioépítészet, a lélegző ház, a természetes környezetbe telepített dombházak, zöldtetők, passzív házak is megfelelő komfortfokozatot tudnak biztosítani, melyek minimális külső erőforrás igénybevételével működnek. Mire gondoljunk, amikor bioépítészetről beszélünk? Számunkra is elérhető Magyarországon ilyen épület? Igen. De mielőtt a korszerű példákat vennénk sorra, tekintsünk vissza és vizsgáljuk meg, miért van egy vályogházban télen melegebb és nyáron hűvösebb, vagy miért tornácosak a parasztházak?
A hagyományos technológiával épített múlt századi lakóépületekben szinte csak természetes eredetű vagy alapanyagú építőanyagokat találunk: vályog, fa, szalma, agyagcserép, kő, tégla, föld, mész. A magyar népi építészet megértéséhez ugorjunk kicsit visszább az időben. Amikor az emberek hajlékot kerestek maguknak, ösztönösen a már a természet által kialakított helyekre húzódtak be. Ilyenek voltak a barlangok, faodúk, üregek. Majd ők maguk készítettek földbe vájt lakhelyeket, fából összeállított kunyhóhat. A nomád életmód miatt a helyben megtalálható természetes építőanyagokat vették igénybe. A belőlük készült építmények éppen annyi ideig kellett, hogy fennálljanak, ameddig szükség volt rájuk. Később hordozható könnyűszerkezetes lakásokat kreáltak, mivel a sztyeppéken, ahol sem a kőnek, sem a faanyagnak nem voltak bővében, az összecsukható sátor, az állatbőrből tervezett jurta kínálta a megfelelő megoldást.
Az ősi építési technológiák: vályogvetés, paticsfal, fafödémek, szalmafedés
A természetben fellelhető anyagok más és más építési technológiát kívántak meg, és az évszázadok során tapasztalati úton tökéletesítették a felhasználási és építési módot. Tekintsük át a népi építészet szerkesztési szokásait.
A paticsfal tulajdonképpen egy vázas, könnyűszerkezetes technológia: a faoszlopocskákra felfűzött vesszőket agyaggal vonják be, vagy a tömegével szigetelő 50–80 cm vastag rakott vályogfalakat, melyekből íves felületek is létrehozhatók. A fagerendák szervesen kapcsolódtak a vályogfalhoz, mivel a hőtágulási együtthatójuk igen közel áll egymáshoz. A felületképzésnél a tisztaságot adó meszelés, a döngölt agyagpadló, vagy gazdagabb helyeken a fapadló, téglaburkolat jöhetett számításba. Természetesen a nyílászárók is csak fából készültek. A fedés nádból vagy szalmából került a tetőre. Az égetett agyagtermékek (tégla, cserép) természetes anyagúak, és az égetés során időtállóbbak, mint a vályogtéglák. A kiselemes építőanyagok sorozatgyártása lehetővé tette, hogy ezekből a kvázi LEGO kockákból szinte végtelen számú kombináció megépíthető legyen. Ezek a szerkezetek nem csak az idő, hanem a tűzállóság tekintetében is jobbak lettek.
Környezeti tényezők: házak kialakítása, fedett tornác, tájolás, gazdasági épületek, növényzet
A letelepedés megkövetelte, hogy hosszabb időtartamra tervezzenek szálláshelyet. A lakhely kiválasztásánál az olyan természetes környezet adta életkörülményeket is figyelembe vették, mint a legelők, erdők, vízpart, föld, egyes várak, városok közelsége. A megélhetési és védelmi szempontok után a környéken fellelhető építőanyagokból kezdték el az épületek felhúzását. Így váltották fel a sátrakat, jurtákat a vályogból épült házak, hiszen agyagos föld és törek mindenhol akadt a lakott helyek körül, a faanyagot az erdőből szerezték, a tetőfedő anyagot a nádas biztosította, míg a hegyi falvakban a kőből és fából épített házak domináltak.
A táji sajátosságokra jellemző építőanyag használata mellett megfigyelhetünk-e általános szabályokat a természetes életmódot folytató őseinknél?
Igen. Például a házak tájolása rendszerint olyan volt, hogy az északi oldal felé zárt, a fésűs beépítésekre jellemzően tűzfalas, vagy csak szellőzőkkel nyitott falat találunk, míg az épület teljes egészében az udvar felé nyitott, általában déli (délnyugati, délkeleti) tájolással, éppen ezért a nyári napsütés mérséklésére, vagy az eső miatt a helyiségek fedett megközelítésére, vagy a termények szárítására végigfutó tornácot, széles ereszaljat találunk.
Energiatudatosság: tájolás, árnyékolás, fűtési módok (kemence)
Az energiatudatosság jellemzi a lakóházak alaprajzi elrendezését is. Az első, általában utca felőli nagyszoba, a szép vagy tiszta szoba a vendégek fogadására, a családi értékek tárolására szolgált, és nem is fűtötték. A középső helyiségben, a konyhában, ahol a mindennapi élet zajlott, állandóan égett a tűz. Nyitott tűzhelyek, kemencék, sütő-főző és fűtőberendezések nyújtották azt a kényelmet, ami a téli időszakban a védelmet és a meleget jelentette, míg a nyáron a hűvös szobát. A szabadban élő emberek a nagy melegben a főzést szabadtűzön oldották meg, vagy a kinti kemencében sütöttek, így a nyári forróságban az enyhet adó, kicsi ablakos konyhába, a fedett-nyitott árnyékos tornácra lehetett behúzódni. A hátsó szoba fűtését a konyha biztosította, de éjszaka itt sem volt fűtés, csak a tolldunyhák meleg súlya alatt lehetett jót aludni. Az életmódból fakadóan a kamra, az istálló, ahol az állatok laktak és ami a gazdálkodáshoz szükséges építményeket (góré, ólak, hombár, pajta, csűr) jelentette, a szükséges belmagassággal és kialakítással épültek meg, a lakóingatlan beépítésének szerves részeként. A tájegységtől függő beépítések a sorolt tömegek vagy a szeres elrendezés, a pincesorok vagy a külső szállások is jól mutatják, milyen egyszerűséggel és bölcsességgel szervezték elődeink az életüket.
Organikus települések: utcahálózat, földrajzi adottságok, kertek, szántóföldek, legelők
Ebből a megfontolásból alakultak ki a települési struktúrák, és szerveződtek az utak mellé a falvak, alakultak ki a templom körül a faluközpontok, a domborzathoz igazodóan nyerték el utcavezetésüket a lakott helyek.
Egészséges életmód: napirend, munka, étkezés
A napi életritmushoz alkalmazkodó életmód, a fizikai munka, a „bio” élelmiszerek fogyasztása – hiszen akkoriban nem is lehetett máshoz hozzájutni – alakították az életet a falvakban. A lassúbb, szemlélődőbb életforma a helyi társadalmakra, közösségekre is hatott, ezért jobban ismerték egymást és közösségben éltek. Inkább igazodni szerettek volna egymáshoz, mint kilógni a sorból, így maradhattak fenn egységes utcaképek azokon a helyeken, ahol megállt az idő, és nem építették át az egyszerű lakóépületeket. A felhasznált anyagokat helyben keresték meg, és kalákában, rengeteg kézi munkával segítettek egymásnak a házépítésben. Persze a városokban hamarabb jelentek meg az iparosított technológiák. A városi életforma gyorsabb és nagyobb szabású építkezést kívánt meg, ezért, különösen a gazdasági fellendülés időszakában, megjelentek a tömegtermelés hatásai az építőiparban is. Talán az öntött vassal kezdődött el a korszerűbb építőanyagok használata, majd a XX. században általánossá váló vasbeton, az egyre többet tudó hőszigetelő anyagok, vízszigetelések, rácsos szerkezetek, műanyagok a családi házas építkezéseknél is elterjedtek. A XXI. században kicsit elfeledkeztünk a természetes anyagok szépségéről és jó tulajdonságairól, a másképp „okos” házakról. A bioépítészetben kísérletet teszünk arra, hogy a szükségleteknek és a helyi sajátosságoknak megfelelő tervezéssel a lehető legjobb tulajdonságokkal bíró természetes építőanyagok felhasználását az úgynevezett passzívházak tervezési elveivel hangoljuk össze.
Bársonyos parasztházainak oromfala az 1920-as évekig leggyakrabban tapasztott sövényfonásos volt, a faszerkezetű fedélszéket náddal fedték be.
A sövényfonatos falszerkezet
„az építőanyag minéműsége […] Komárom vármegyében meglehetősen silány; a közvettlen környezet nyujtotta természetes anyag, ú. m. nád, vessző, föld, – mint fecskerakású és vert fal, – meg vályog, csak újabban tégla v. kőbányás vidéken faragott kő. A tető túlnyomó részben szalma meg nád, itt-ott fa- vagy cserépzsindely, legújabban már bádog is. A tetőzet, mint említettük, nagyobbrészt zsup és nád, ez mindenütt síma és díszítetlen, a kémények még sokfelé fűzvesszőből vannak fonva s különösen a Csallóközben igen érdekesek mind alakjukra, mind ferde állásukra nézve. Komárom […] rendtartása még 1770-ben is megengedte, hogy a kinek téglakéményre nem telik, az fonott kéményt építtethet magának. A ház homlokfalának felső része, az ú. n. vértelek tapasztott nádból, vesszőfonásból, vagy deszkából és vályogból készül. Ez a rész már kiválóan alkalmas a díszítésre, különösen a deszkafal (kazettálás, deszkaborítás, csipkézés, áttörés, festés, vízvető deszkázat) s ebben a tekintetben különösen kiválik Kamocsa és Kürt vidéke. Festett díszítést különben csak az udvardi járásban alkalmaznak a házak falain. Színes meszelés ez, a ház homlokán vagy csak az ablakok környékén, itt-ott a folyosón vagy gádorban is. Erősen tótos hatás, más egyebek mellett. A régi házak kivétel nélkül tornácztalanok, csepegőjük is alig van, […] olyanok, mintha a földből nőttek volna ki; az újabbak már tornáczosak. Ez a vályog és tégla terjedésével mindinkább általános lesz. […] A házak az utcza két oldalán keresztben állanak az utczára, a hova egy, vagy újabban két – a módosabbak házai hosszant feküsznek – ablakkal tekintenek. A régiek egészen az utczára rúgnak ki, kis kert csak itt-ott, a jómódu helyeken van. A házak rendesen hosszúak, mert több család is lakik a telken s a gazdasági épületek is hozzá vannak ragasztva. A legegyszerűbbek két, illetve három helyiségből állanak, ú. m. szobából, konyhából és kamarából. Ha a kamara helyén hátulsó ház van, akkor a másikat első háznak mondják. Ez a beosztás most már általános, nemcsak itt, de hazánk jórészében is. Ajtó egy van a házon, ez a konyhába, illetőleg pitvarba vezet, innen nyílik a két szoba. A konyhaajtó néhol léczes és dupla, mint a Dunántúl némely részén. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a kamara, istállók, szín, félszer, vagy féhaj a házzal egy végtében, ha nem is ugyanazon tető alatt vannak, a pajta a telek lábjában vagy a szérün, a sertésólak pedig a házzal szembe esnek. Ez a rendszer főként a dunántúli részekre talál, míg az udvardi járásban a gazdasági épületek inkább külön épülnek, – a mi egyszerűbb életviszonyokra mutat. Részben így van ez a Csallóközben is. De Banán és Csepen általában külön állanak az istállók, Etén a kamara a házzal szembe épül, ugyanígy Szimőn. A telkek a régebbi vagy elmaradottabb, szegényebb községekben az utcza felől nincsenek elrekesztve. A kerítés lehet nádból (Csallóköz), sövényből (Martos), sárból (Kocs), újabban deszkából és tömött vagy áttört kőfalból.” (Örökségtár)
„A falak külső felületére sártapasztást tettek, ami kiszáradás után viszonylag homogén felületet adott, apróbb repedésekkel. Ezeket javították, végül meszelték, vagy festették. A sártapasztás nagy előnye volt, hogy vályogra, vagy vegyes szerkezetre is lehetett alkalmazni, ráadásul olcsóbb is volt, mint a vakolat, hiszen nem volt hozzá szükség mészre, vagy cementre. A korszerű hőszigetelő vakolatok elterjedésével a sártapasztás szinte teljesen eltűnt, faluhelyen, vályogépületeknél és korhű restaurálásnál azonban még napjainkban is alkalmazzák. A XX. század elejéig az épületek fedésére is elsősorban a helyi anyagokat használták: természetes palát, fa deszkákat, zsindelyt, nádat, szalmát. A cserepet csak a gazdagok engedhették meg maguknak. A vizes, mocsaras területek közelében a nádfedést, a gabonatermő vidékeken inkább a szalmából készült zsúpfedést alkalmazták. Ezek legnagyobb előnye a szálak üreges szerkezete, mivel az egymásra kerülő sok-sok réteg nagyszerű hőszigetelő képességet biztosít. A jó vízzáráshoz szükséges vastagság jóval meghaladja a felső födémeken, vagy tetőkben szokásos szigetelésvastagságokat. A legnagyobb hátránya az, hogy időről időre javítani kell az időjárás viszontagságai által okozott hibákat. Fejlődő országokban olcsósága, és a helyben rendelkezésre álló alapanyag miatt ma is népszerű, és érdekes módon a legfejlettebb országokban a tehetős, környezettudatos építtetők körében kezd újra divatba jönni természetessége és jó tulajdonságai okán.”
Ilyen példa Arjen Reas holland építész zsúppal fedett háza, és Őrfi József magyar építész lakóháza Piliscsabán, melyek természetes anyagokból készültek a mai kor modern építészeti formavilágával őseink hagyományos technológiáit alkalmazva.
