PR helyett PC
Bírósági sajtótitkárok képzése
Szép kihívás volt megírni a Rendészeti kommunikáció – a média tükrében című kézikönyvecskét 2016 őszén, hogy aztán két év múlva meg is jelenjen. A késlekedés okáról írtam itt nemrég.
Az írástudó írjon. Ha lehet, nem kötelező penzumként, hanem élvezettel. Akkor is, ha nem tudja, mikor látnak napvilágot papírra vetett gondolatai, s azt se, hány emberhez jutnak el. Ha nem is papíron, hanem csak elektronikusan érhető el a szöveg, annak végképp követhetetlen a sorsa. Néha aztán – szerencsére – mégis a tudomásunkra jut, hogy olvassák sorainkat. Így volt ez tavaly novemberben, amikor az alábbi levelet kaptam:
„Kedves Katalin! Most került elém a rendészeti kommunikációról írott könyve, s kellemes meglepetésként ért, hogy név szerint említ esettanulmányában. Tizenegy éven át dolgoztam napilapoknál; jobbára rendészeti, igazságszolgáltatási témákról írtam. Most egy kis szünetet tartok, és tanácsadóként igyekszem segíteni a bíróságok kommunikációját. Ha bármikor, bármiben a segítségére lehetek, ezen a címen megtalál.”
Különösebb érdemi vélemény ugyan nincs benne, csupán jóleső apró, gesztus értékű, mégis kimondott visszajelzés. Megkérdeztem, hogyan talált rá a szövegre. „A jegyzetét a Google ajánlotta fel, amikor rendészeti és igazságügyi kommunikációs témában keresgéltem. Igyekszem folyamatosan bővítgetni az ismereteimet.”
Megköszöntem a választ, még váltottunk egy levelet, s már-már elfeledtem az egészet, amikor januárban csörgött a telefonom. A fenti illető keresett. Elmondta, hogy az Országos Bírósági Hivatal keretében működő Magyar Igazságügyi Akadémia február 11–12-én a sajtótitkároknak szervez egy kétnapos képzést. Tisztelettel kérdezi, beszélnék-e nekik egy órát a rendészeti kommunikációról, a közönségkapcsolatok erősítéséről. Azt kéri, foglalnám össze, amit e tárgykörben szerintem a bírósági sajtótitkároknak tudniuk kellene.
Emberi hiúság ide, szakmai büszkeség oda – örültem a megtisztelő felkérésnek, de tudtam, nem lesz könnyű dolgom. És nemcsak azért, mert ennyi időben az a több mint negyed század, amit a rendészeti kommunikációval ismerkedve töltöttem, nem foglalható össze. Hanem azért is, mert a célközönség, akiknek ezúttal beszélnem kellett, teljesen új a számomra. Azt se tudtam, hogyan szóljak hozzájuk. Aztán úgy döntöttem, belevágok a közepébe, teret engedek a spontaneitásnak, adom, mi lényegem. Az alábbi Karinthy-idézettel kezdtem:
„Vegyünk egy kúpot. […] Különben – mondja a tanár hirtelen –, vegyünk inkább egy csonka gúlát. – Csonka gúla – ismétli a jó tanuló, ha lehet, még értelmesebben. Ő a csonka gúlával éppen olyan határozott, barátságos, bár fölényes viszonyban van, mint a kúppal. Mi neki egy csonka gúla? Ő nagyon jól tudja, őt nem lehet félrevezetni, a csonka gúla is csak olyan gúla, mint más, normális gúla, egyszerű gúla, amilyent egy Eglmayer is el tud képzelni – csak le van vágva belőle egy másik gúla.” (Karinthy Frigyes: Tanár úr kérem; A jó tanuló felel, 1916.)
Ebből a gondolatból adódott az én kezdő mondatom is: „A rendészeti kommunikáció is csak olyan kommunikáció, mint más, „normális”, „egyszerű” kommunikáció, amilyet egy bölcsészlány is el tud képzelni… csak mégis más. Hogy miért és miben – ez volna előadásom tárgya.”
Bár hűvösen fogadták a jó Karinthyt, maradtam eredeti szándékomnál. Nyilvánvalóan szóba kellett kerülnie a rendészeti kommunikációhoz fűződő személyes viszonyomnak, hiszen már az érdekes, hogyan került 1992. február 17-én (azaz épp ma 27 éve!) egy bölcsészlány a rendőrök közé. Hogy mit kezdtem ott a magam „normális és egyszerű” kommunikációs tudásával és készségeivel – kezdetben nyelvi lektorként, majd tanárként –, az mára már eléggé kontúrosan látszik kirajzolódni. Egyfelől büszke lehetek és vagyok rengeteg tanítványomra, akik – talán hihetem, de látom is – jobban beszélnek, mint kommunikációs képzésük előtt. Másfelől örökösen elégedetlen vagyok, mert a magyar rendőrség szervezeti kommunikációja messze nem tart ott, ahol tarthatna vagy tartania kellene ennyi év megfeszített munkája nyomán. De ez nem szegi kedvemet: teszem a dolgom. Rendíthetetlenül gondolkodok, tanítok, írok, beszélek, előadok – most épp az igazságszolgáltatás egy másik területén dolgozó szakembereknek arról, milyen a rendőrök (nyelvi) világa. Mert igenis: kommunikációjuk leképezi azt, ahogyan élnek, dolgoznak, funkcionálnak – a társadalom szerves részeként. És erről beszélni, akár csak egy órát is, érdemes és érdekes.
Hogy érdekelte-e a hallgatóságot, amit mondtam, az ügyben nem tudnék egyértelműen állást foglalni. Ez bizonyára meglepő, de ezt éreztem. Saját közegemben többnyire ahhoz vagyok szokva, hogy időnként akár erős érzelmi reakciókat váltok ki, pozitív és negatív irányba egyaránt. Közömbös nemigen szokott maradni a hallgatóság. A bírósági sajtótitkárok azonban annyira decensek, fegyelmezettek és visszafogottak voltak, hogy ha az előadás után nem jön oda két résztvevő – egyikük egyszerűen személyesen kifejezte, nagyon felkeltette a figyelmét, amiről beszéltem, másikuk pedig elmondta, mennyire tetszett neki a közvetlenségem és az, hogy így megszemélyesítettem a témát, ami által sok mindent másképp láthatott a rendőrök kommunikációjáról, mint eddig –, akkor sose tudom meg, mit gondolnak a hallottakról.
Beszéltem és beszéltem. Kommunikációs készségekről, azok szükségességéről a rendészeti munkában, az erre irányuló képzés hiányosságairól. Hangosan gondolkodtam az előadásom (nem általam) megadott címében szereplő ’közönségkapcsolatok’ kifejezés jelentésén is. Az angol Public Relation tükörfordítása mifelénk mintha kissé más értelmet adott volna annak, amit például a rendészeti szakterületnek a civilekhez fűződő viszonyáról ennyi ott töltött idő alapján gondolok.
A 80-as években volt egy televíziós műsor: Felkínálom (népgazdasági hasznosításra). Az internet tényleg mindentudó: megtaláltam Friderikusz Sándor egy riportját a műsorvezető Pomezanski Györggyel. Mindez azért jutott eszembe, mert tisztán emlékszem a műsor egyik epizódjára, amelyben az akkor tájt nyelvünkbe bekérezkedő angol kifejezésnek szerettek volna megfelelő magyar változatot találni. Sehogy se akart sikerülni. Én még ma is azt érzem, hogy a ’közönségkapcsolatok’ se az igazi. Nem csak azért, mert a Public Relation-t már megszoktuk, így nem is annyira halljuk idegennek, pláne rövidített alakjában PR-ként. Hanem mert a rendészeti szakterületeknek nem közönségük van. A közönségnek ugyanis beszélünk, szeretnénk elnyerni a tetszését, szerepelünk előtte. Azok, akikkel a szervezetek – az igazságszolgáltatás is – kapcsolatban állnak, ügyfelek. Nem színjátékot várnak, hanem ügyeik korrekt és gyors elintézését, segítséget, információt. Ennek érdekében célszerűbb partnerként viszonyulni hozzájuk és ennek megfelelően inkább beszélgetni velük. A ’public’ nekem sokkal inkább jelenti a közösséget, esetleg a nyilvánosságot. Nem passzív nézőket, hanem aktív szereplőket, akikkel nem a szervezet, hanem annak konkrét tagjai vannak kapcsolatban. És akikhez eközben egy adott minőségben kell viszonyulni, hogy a nekik nyújtott szolgáltatás adekvát és színvonalas legyen.
Az előadás végén a bírósági sajtótitkárok figyelmébe ajánlottam a Police Cafét, ami szerintem éppen ezt, tudniillik a biztonságos és élhető közösségekért a velük való párbeszédet segíti elő. „PR helyett PC-t!” Lehet, hogy ez lesz az új jelszavam. Legalábbis amíg nem találok frappánsabbat. Még dolgozom rajta…
