Digitális vendégnaplók 20.
A digitális naplóírás, úgy látszik, ragadós. Jó, bevallom, volt ebben némi szándékos ragasztás… Ahogy teltek a hetek, néhány kedves tanár kollégával beszélgettünk arról, ők hogyan küzdenek-barátkoznak a helyzettel. Van, akitől biztatást, mástól technikai segítséget, inspirációt kaptam, míg mások hozzám fordultak tanácsért. Bárhogyan van is, kezdett összejönni annyi muníció, hogy arra gondoltam, ezekből a beszélgetésekből is kikerekedhet egy kisebb-nagyobb gyűjtemény. Hogy meddig folytatódik, azt az ilyesmiről sose lehet tudni. Mint ahogy azt se, meddig tart a digitális oktatás. Ezért elhatároztam, hogy útjára indítok egy vendégnapló-sorozatot.
Jogászbál helyett
A következő három alkalommal egy kis vendégcsapat következik. Akár külön jogászbált is rendezhettem volna nekik, ha elcsípik a farsangi szezont. De késlekedtek – ezért, azért, amazért –, így hát beelőzte őket a rendészeti pályaorientációban és a rendőri alapképzésben tanító csapat. Meg most már a hospitálási naplósorozatom is. Persze nem csoda, mi az online gyorsvonatra váltottunk jegyet, a jogászok meg szeretik – hogy is mondjam csak finoman –. Vakargatni a kobakjukat. Nem baj, jó ez így is. Mondandójuk bármikor jól jön, hiszen az, amit ők tanítanak, minden színterén a rendőrképzésnek nagy hangsúllyal van jelen, lévén, hogy a rendőrök hétköznapi jogalkalmazók. Nem mindegy tehát, ki és hogyan tanítja meg nekik a törvényes betűvetést.
Bár meg kell vallanom, én a jog betűjét önmagában nem sokra becsülöm, szellemét viszont kedvelem, és Iustitia méltón képviseli ezt. Oly előkelő hölgy, hogy nyelvét a pórnép nem beszélheti. Így én sem, és már annak is örülök, hogy néha az az illúzióm, hogy legalább érthetem. Ahány oldal jogi szöveget olvastam s olvasok, az két egyetem elvégzéséhez is elég volna, mégis az egész jog nekem olyan idegen, távolságtartó, merev, nyakatekert és szenvtelen. Sehogy se barátkoztam meg vele. Ezért biztosan kapok hideget-meleget, de vállalom. S azt is – tudniillik a köszönetet –, amit azért kapok, ha egy-egy túl jogi vagy hivatalos stílusú tanulmányszöveget igyekszem – amennyire persze lehet – magyarra lefordítani.
Ahogy viszont Szilvásy tanár úr magyaráz, azt – legalábbis akárhányszor hallottam őt – még én is értem. És ez nem kis teljesítmény – tőle. Először is retorikailag kifejezetten szépen beszél. Kellemes hangon, jól artikulálva, hibátlan hangsúllyal. Másodszor: komótosan, derűsen, könnyeden és értelmezőn, mint akinek a jogtár a kisujjában van. Olyan hallgatni őt, mint nézni egy kellemes, tét nélküli, barátságos labdamenetet. Mert Gyuri kiváló teniszjátékos is – ezt csak úgy mellékesen mondom. Tökéletesen illik hozzá ez a sport. Így hát szellemi eleganciáját is egy fehér inges, tiszta cipős, füves pályás játékoséhoz hasonlíthatom. Tőle a hallgatók nemcsak a törvény betűjét, de szellemét is megismerhetik.
Vendégoldalamon ékeskedett már tollával 2019 novemberében, amikor először álltunk szakmai módszertani trénertársakként kollégák elé. És épp arról igyekeztünk győzködni őket, miért és hogyan lehet hatékonyan középiskolásoknak jogot tanítani. Vagy bármit is. Ha belegondolok, jó helyen van az ő vendégírása éppen most, a pályaorientációs oktatókkal való online oktatás-módszertani képzésem után közvetlenül.
Gyurival nagyon jó volt közösen fellépni és írásban egymásra rímelni is. Bár mindig szerénykedik, de szerintem most is valami kellemes írással állt elő. Miután megírtam ezt a felkonferáló szöveget, meg is jutalmazom magam a meglepetéssel…
Szilvásy György Péter: A jognak online asztalánál mind egyaránt foglalunk helyet?
Kedves Naplónk!
Így szólítalak meg, hiszen sokan – és egyre többen – írunk „beléd”. „Háziasszonyod” aktív és erőteljes (majdnem egy másik szót használtam, de a szóviccet direkt kihagyom, hiszen magyar szakos) –, engem sem hagyott békén, nagyon helyesen. Nehezen és lassan írok, „megrágom” a mondatokat – no de ha muszáj, hát muszáj. Igyekszem összeszedni magam – meg a gondolataimat is.
Ha jól emlékszem, az online oktatás világának első születésnapját is „megültük” már. Jó ez? Vagy bár ne lett volna rá szükség? Nem is tudom. De egy biztos: meg kell szokni, mert van egy olyan érzésem, hogy ha véget ér a pandémia/vírus/veszélyhelyzet/ésmégkitudjamiminden, a „régi” világ egészen már sosem jön vissza. Jó ez? Vagy bár ne lenne így? Nem is tudom…
Amikor kiderült, hogy online kell tanítani, lázasan és aggódva kezdtem keresgélni. Milyen programot használjunk? Hogyan? Jogi tárgyaknál??? Képzeld, még regisztráltam egy Facebook-csoportba is, ahol pedagógusok közé kerültem – hamar rájöttem, hogy ők mennyivel felkészültebbek, és én fényévekkel vagyok lemaradva tőlük. Jó ez? Hát biztosan nem…
Eldőlt, hogy Teams lesz. Nosza, ahogy szoktam, sebesen elolvasni, amit tudni lehet róla, segédanyag, útmutató, leírás és így tovább. Aztán szólnak, hogy „ki lettem választva”. Már akkor ki kell próbálnom, amikor még nem is használjuk. Jó ez? Vagy bár ne így lett volna? Képzeld, ezt tudom – utólag: jó lett így. Hiszen mire aggódó kollégáim ráeszméltek, hogy Teams lesz, én már gyakorlottabb voltam… Ebben sokat segítettek az egyetemen dolgozó, digitális oktatásban jártas szakemberek – innen is köszönet érte.
Hogy is van ez? Jogot online tanítani? Nos valójában – nem is olyan vészes. Nálunk a szemléltetés, a rajzok, ábrák ritkábbak. Nincsenek látványos kísérletek, semmi nem folyik, szikrázik, robban. Nincsenek képletek, számok, körző, vonalzó, sinus, cosinus, logaritmus. Nincsenek szervek (legfeljebb közigazgatási szervek – bár tudom, kedves Naplónk, a te „háziasszonyod” szerint ilyenek sincsenek), szervrendszerek, gének, vírusok, boncolások. A mi eszközünk, a mi vizsgálatunk tárgya: a mondat, a szó, a betű. No és azt persze bárki a saját gépén is olvashatja. Igaz, ez csak a forma – a tartalom (lenne) a lényeg. No és azt persze – kicsit – kevesebben tudják kiolvasni a „tárgyi jog” objektivált megjelenéséből (hogy legyek egy kicsit szakmai – vagy érthetetlen – is.)
Meg kell azt is szokni, hogy „gömbökhöz”, bennük monogramokhoz beszélünk – meg hát magunkhoz. A kamera csak nálam van bekapcsolva – mint egy apró tükör. Ám ne aggódj, kedves Naplónk, a hallgatók mind dicséretesen bejelentkeznek az óra elején – aztán viszont, hát, ki tudja, merre járnak. Ahogy a mémek mondják: mint egy szeánsz. Van itt valaki? Ha van, szóljon hozzánk! Ötször szólítom X urat – megtenné, hogy válaszol? Ötödszörre beleszól a mikrofonba: „Elnézést, tanár úr, valami gond van a mikrofonommal – ööö, de mi is volt a kérdés?” Hát semmi gond, elismétlem – olykor még a jó válaszok is megérkeznek.
Azért van itt előny is, nem is kevés: ágyban, párnák közt is hallgatható az előadás – mondjuk megtartani így még nem próbáltam. De nem kell bemenni az „iskolába”, elég, ha a 8-kor kezdődő óra előtt 10 perccel felkel az ember, megmosakszik, és már ülhet is a gép elé. (Hmm, én ráadásul pacuha ember vagyok, engem aztán biztosan nem „a ruha tesz” – eleinte vettem magamra inget, de mostanában már a póló-pulóver „kombó” is megteszi. Hát végül is a hallgatók is így ülnek/fekszenek ott. Remélem, kedves Naplónk, ODH úr nem látja ezt a bejegyzést – az pedig talán jobb, ha nem is tudod, ki ő… Persze a jelenléti oktatás során sokkal jobb, ha látom az arcokon a reakciót – de itt meg az sem tragikus, ha nem látom, ki alszik épp, miközben beszélek (nem az ő hibája – fáradt és/vagy a tanóra unalmas).
Mi a helyzet a számonkéréssel? Nos, kedves Naplónk, a jog nem lövészet és nem intézkedéstaktika. A Moodle-teszt kiválóan alkalmas arra, hogy „dolgozatot írassunk”. Segédeszközök, „humán támogatás” igénybevétele? Hát igen – ezt nem tudjuk kiszűrni. Javultak is bizony az átlageredmények. Meg is állapítottuk kollégáimmal, hogy mióta online világ van, sokkal jobban tanítunk. Meg persze a hallgatók is sokkal okosabbak lettek.
Nos, mindent összevetve: az online oktatást megszokja az ember, de azt hiszem, sokakkal együtt már nagyon várjuk, hogy visszatérjünk a tanterembe. Lehet, hogy ezután „vegyes világ” jön – az online tartott nemzetközi konferenciáknak például egyik nagy előnye, hogy nem kell a részvételhez külföldre utazni. De a személyes kontaktus, a beszélgetés, a kapcsolatépítés is kimarad. Szerintem a személyesség még hosszú ideig nem lesz pótolható – sem a tudományos életben, sem az oktatás terén. Jó ez? Vagy nem így kéne lennie? De, kedves Naplónk: szerintem így kéne.
