Nyelvi lektorálás… húúúúú…
VII. A technika és az ő ördöge
Amióta számítógépes szövegszerkesztővel lehet írni, nagyon könnyű dolguk van a szerzőknek, szerkesztőknek, lektoroknak. A gépen mindent meg lehet csinálni, és nyomtatni szinte csak egyszer kell a kész szöveg legutolsó változatát. A képernyő különféle nézetei a szövegben történő minden módosítást, beavatkozást láthatóvá képesek tenni, beállítás kérdése az egész. Akár több „kéz” (azaz gép) bejegyzéseit is követhetővé lehet tenni. De ha nincs szükség a javítások látványára, el is tudjuk őket tüntetni a szem elől, miközben nem vesznek el, megmaradnak. Ezek remek funkciók az egyre modernebb szerkesztőprogramokban.
Igen ám, de csak azoknak segítség, akik ismerik ezeket a funkciókat és alkalmazni is tudják őket. Ezt tehát mindig tisztázni kell, mert különben dupla munka, és igen nagy bosszúság, ha a szerző nem tudja, mit kezdjen a lektor által korrektúranézetben átadott szöveggel. Ha nekiáll egyenként javítani a megjelölt hibákat, abba beleőszül. Ha már ősz, akkor kihullik a haja. Ami nem hullik ki magától, azt végül kitépi. Másodszor pedig ez annyiszor újabb és újabb hibalehetőség, hiszen képtelenség mindent hibátlanul, pontosan követni és rekonstruálni. Vagyis ilyenkor a lektor munkája teljesen kárba vész. Mintha nem is dolgozott volna, a szerző pedig végül kap egy hibás szöveget, ami pedig egyszer már ki lett javítva.
Jártam így nem egyszer, ezért hoztam szóba. A technika és a kéziratok ördöge nem alszik. Nem is beszélve a nyomdáéról. Éppen elég lenne, ha neki hagynánk meg azt, ami – legalábbis szerintem őkelme a könyvnyomtatás pillanatától kezdve úgy gondolja – jár neki. Hogy ugyanis minden szövegbe belerondítson valamit…
