Vendégoldal – Egy valóra vált álom: NAV Diák Café
Tényleg sűrű a levélhullás. Napok óta falevelet gereblyézek. Az október egyre-másra fújja felém a Café képeslapokat is. Ez nagyon jó. A nyár eleji NAV Café Diák változata is beérett őszre. És megint egy kedves vendégszerző számol be róla…
Pár hónapja is van már, hogy beszámoltam arról a nagyszerű kezdeményezésről, amelyet a Vám- és Pénzügyőr Tanszék a szakmai konferenciázás terén tett. NAV Cafét rendezett, hogy összehozza a szakmát és a szakmai képzést, nem kihagyva a párbeszédből a legfőbb érintetteket: magukat a hallgatókat. Már akkor egyértelmű volt a szándék: végre nem csak róluk, hanem velük beszélgessünk az őket érintő kihívásokról. Tudniillik a szakmai utánpótlásról: pályaorientációról, pályaválasztásról, képzésről, pályaszocializációról, beilleszkedésről, szervezeti kultúráról, pályán tartásról. Folyt a szó is rendesen, nemcsak a kávé. A résztvevők nagyon élvezték az új módszerű párbeszédet, és már akkor felmerült: kellene egy NAV Diák Café az ősszel. És láss csodát! Lett!
Megcsinálták! És ravaszul nem szóltak nekem róla, igazán nem tudom, miért. Talán izgultak, talán csak utólagos meglepetésnek szánták, mindegy is. Arra azonban nem számítottak, hogy úgyis kiszagolom. S nemcsak azért, mert kémeimnek már a fél információiból is képes vagyok olvasni: a jelenlegi vendégszerző – amúgy kedves mesterszakos tanítványom – feltűnően elegáns volt, mikor aznap délután találkoztam vele az egyetemen; a másik jómadár, szintén kedves tanítványom, doktoranduszom, Suba Laci pedig gyanúsan nem ért rá, mikor kávézni hívtam, mert bár bent volt, azt mondta, izgatottan készül a Gólyaavató szakestjükre…
Ezek önmagukban persze akkor nem keltettek gyanút bennem, de utólag összeállt a kép. Mert azt is tudniuk kellene, hogy egy ilyen kávéházból bizony kiszüremkedik a finom kávéillat. Úgyhogy nagy boldogság volt, mikor Erdős Ákos megtisztelőnek tartván kérésemet, hogy írná meg ide a Vendégoldalra szakestjük élménybeszámolóját, gondolkodás nélkül elfogadta azt. Nem is ült rajta sokáig, és felajánlva nekem a szigorú szerkesztői szemüvegem által diktált változtatás minden jogát, tegnapelőtt el is küldte. Megelőlegeztem neki, hogy vélhetőleg alig fogok belenyúlni a szövegébe, s így is lett. Javítottam benne vagy három vesszőhibát és pár elütést. Bár már nem vagyok a tanárnője, de íráskészségből kiutalok neki egy képzeletbeli mosolygós ötöst. De nem egyszerűen a stílusa figyelemre méltó. Nézzék csak meg, és talán el tudják képzelni, mit érezhet az a Café Kata, aki ilyen értő és pontos tartalmi leírást, elemzést és következtetéseket olvashat egykori nebulója tollából! Mit mondjak? Megint nagyon büszke vagyok!
De persze nemcsak az írás miatt. Hanem mert újabb Café-függőket „könyvelhetek el” – már persze ha számít a statisztika. Hogy mennyire, az is kiderül Ákos írásából. Jó szívvel ajánlom tehát, és köszönöm, hogy megtisztelte vele a rovatot.
***
Erdős Ákos: Gólyaavató szakest – másként
Mikor az alábbi néhány gondolat megszületik, október 20. napját írjuk. Feltehetően kevesen tudják, hogy az ENSZ 2010 júniusában ezt a napot nyilvánította a statisztika világnapjává. Így már csak ezért is kézenfekvőnek tűnik, hogy a témát, amelyről a továbbiakban szó lesz, kicsit a statisztikai jellemvonásai mentén ragadjuk meg először.
A 2019-es költségvetési előirányzat szerint a NAV tervezett átlagos statisztikai létszáma kicsivel több, mint húszezer fő. Ebben a meglehetősen nagy és sokszínű állománytáblában (mondja a rendészeti szakzsargon) találunk 114 főt, akik valamelyest kilógnak a sorból. Munkájukat a szigorú szolgálati rend és a masszív rendészeti jellegű elvárások keretezik. Ebben a tekintetben tehát speciálisabbak a kormánytisztviselőknél. S habár egyenruhát viselnek, jogszabályi értelemben mégsem tekinthetjük őket pénzügyőröknek, hisz a hatósági eljárások és a rendészeti intézkedések szakmai fogásait még csak most tanulják. Mindennek a tetejében pedig nem csak egy rendészeti feladatokat ellátó szerv tagjai, hanem egyetemi polgárok is egyben. Kétség sem férhet hozzá, hogy kissé skizofrén jogállás az övék, de rendkívül fontos is egyben.
Ez utóbbi gondolat helyénvalóságát csak úgy igazolhatjuk, ha először kilépünk a statisztika bűvköréből. A bemutatott szürke számadatok ugyanis aligha képesek azt bizonyítani, hogy milyen jelentőséggel bírhat 114 fő egy több mint húszezres szervezetben. Pedig ez a kis csoport bizonyos tekintetben a jövőt jelenti. Az ez idáig költői homályba vesző 114 fő ugyanis a NAV tisztjelölti állománya. Azokról a fiatalokról van szó, akik egyetemi tanulmányaikat a rendészeti felsőoktatásban folytatják, s legmélyebb szándékaik szerint néhány év múlva maguk is hivatásos pénzügyőrként szolgálnak majd.
Az olvasóban joggal merülhet fel a kérdés, hogy milyen apropóból szólok most ezekről a fiatalokról? Egyfelől egy rendkívül megtisztelő felkérésnek teszek eleget ezzel, miután Molnár Katalin tanárnő meghívott saját szerkesztésű rovatához a vendégszerzők sorába. Másfelől pedig épp a múlt hét eseményei szolgáltatnak témát e rövid gondolatokhoz.
Az idei október ugyanis bőkezű volt, s nem csak a Statisztikai Világnap, hanem a pénzügyőr hallgatók szakmai estjének is időt biztosított. Ma már azt mondhatjuk, hogy a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (korábban: Rendőrtiszti Főiskola) pénzügyőr hallgatói körében a szakest – amelyeken a NAV felső szintű vezetői is részt vesznek – megszokott az éves események sorában. S valljuk be őszintén, sem az egyetem, sem pedig egy rendészeti feladatokat ellátó szerv életében nem jelent túl nagy újdonságot egy szakmai konzultáció. A múlt heti eseményt most nem is a rendezvény maga, hanem annak lebonyolítása teszi figyelemreméltóvá.
A korábban megszokott „kérdezz-felelek” típusú konzultációktól kissé eltávolodva átvettük a World Café – Molnár Kati nyomán Police Café – csoportos gondolkodásra építő módszerét. A kis csoportokba rendezett beszélgetőpartnerek a tisztjelöltekből, valamint az ún. asztalgazda szerepét is betöltő elöljárókból és vezetőkből álltak. A téma pedig a hallgatók, illetve az őket foglalkoztató szervezetek jelene és jövője volt. Kis csoport, beszélgetés, partnerség, jelen és jövő. A szóhasználat nem véletlenszerű. Hiszen az idei konzultáció velejét talán tényleg nem is az eredmények, hanem a végrehajtás módszere adta. A fent említett szavak ugyanis olyan praktikus fogásokat fejeznek ki, amelyek távol állnak egy jól megszokott szakmai konzultációtól. Pedig ha belegondolunk, mit is várunk egy ilyen eseménytől? Többek között azt, hogy felszínre kerüljenek a szervezet tagjainak kérdései, kétségei, ötletei, elképzelései, s mindezt alkalmunk adódik összevetni az intézmény elképzeléseivel. Nota bene! Nem egy jelentés, kérelem, indítvány formájában, hanem ott és akkor.
Mindez persze megvalósulhat „egy az egy ellen”, „kérdezz és én felek” formájában is. De valljuk be őszintén, valahol mindannyian tudjuk, hogy a legtöbben nem fognak egy ilyen szituációban kérdéseket feltenni. Nem azért, mert nincs kérdésük, hanem mert egyszerűen sokak számára nem komfortos az effajta kommunikáció.
A hétköznapjainkat alapvetően nem ilyen kommunikációs térben éljük. Kevesen alkalmazzák hivatásszerűen a konfrontatív beszélgetési stílust. S még kevesebben vannak talán azok, akik ezt még élvezik is. Tapasztalataim szerint a mesterségesen kialakított kérdezz-felelek pozíciókban mindkét fél tulajdonképpen szerepet játszik, és mindenki igyekszik ezt a szerepet jól játszani. A kérdező feltesz egy kérdést, a válaszoló pedig igyekszik ezt megválaszolni, ami után kimondatlanul, de elvárjuk, hogy ne legyen a másik féltől újabb kérdés. A nincs kérdés, vagy a nincs megfelelő válasz ezekben a szituációkban nem opció. Egyszerűen azért nem, mert akkor az egyik szereplő impotenssé válna a saját szerepében, amely pedig kellemetlenséget szül.
Ezzel szemben egy szűk, bensőségesebb csoportban, ahol a kommunikáció résztvevői partnerei egymásnak, fel sem merül annak a lehetősége, hogy szégyenkezzünk egy sutának tűnő kérdés, vagy a kissé talán hiányos válaszunk miatt. Ez a módszer közelebb áll a hétköznapjainkhoz, s ilyetén módon jobban merünk kérdezni, illetve merünk akár nem válaszolni is. A hiányosságok keltette űrt ugyanis kitölti az élő beszédet jellemző azonnali reflektálás lehetősége, valamint a csoport más tagjainak közbeszólásai.
Lehet, hogy egy szakmai konzultáció kapcsán kissé furcsának és szokatlannak tűnik ez a fajta megoldás, de vajon eredményét tekintve melyik módszer a hatásosabb? A kérdés persze költői. Érezhetően nyíltabb, intenzívebb és effektívebb volt a kommunikáció az előző évekhez képest. Ha most újra visszavonulnánk a statisztikai számok hegyeire emelt csonttoronyba, akkor szintén kimutathatnánk, hogy az elmúlt rendezvényekhez képest most mennyivel magasabb volt a kérdések és a válaszok száma is.
No persze a számszerűsített eredményeket – ahogy azt az elején is láthattuk – óvatosan kell kezelnünk. Hiszen egy konzultáció, egy beszélgetés hatékonyságát nehéz volna számokkal igazolni. A beszélgetések és persze a rendészeti szervek, egyetemek mögött is minden esetben emberek állnak. A társadalmi generációkkal foglalkozó kutatók közül többen is figyelmeztetnek arra, hogy a mai fiatalok számára az egyik legfontosabb, hogy ne váljanak statisztikai egységekké, követelik, hogy meghallgassák őket, elképzeléseik, akaratuk érvényesítésének teret adjanak. Úgy vélem, ezek az elvárások nem generáció, hanem humán specifikusak. Az ember joggal követeli, hogy több legyen puszta számnál (persze ettől még a statisztika alkalmazását is fontosnak tartom). Mint ahogyan joggal követelhetjük azt is, hogy véleményünket, problémáinkat meghallgassák. Még ha érdemben nem is történnek változások, a „szólásszabadságnak” ilyenkor szimbolikus jelentősége és gesztus értéke van. Ez a fajta odafigyelés, mint a vezetőktől származó hozzáadott érték persze soha nem jelenik meg a költségvetési tervezetben, azaz soha nem válik számmá. Mégis, mint azt az elmúlt hét termékeny konzultációja is bizonyítja, az ilyen apróságok is fontos értéket képviselnek egy szervezet működésében.
