XI. Nyelvi lektorálás… húúúúú…
Korrektorverseny
2018. december 23-án, egy adventi kalendáriumszerű blogsorozat végén ezt írtam: „Egyelőre ennyit a nyelvi lektorálás rejtelmeiről. Ha még lesz muníció, folytatom.” Lett muníció, bár nem közvetlenül az enyém, de nem akarok idegen tollakkal ékeskedni. Ezért elővezetem, mit hozott a szerencsés véletlen a minap. Bár szerintem nincsenek véletlenek.
Az első doktorandusz hallgatóm a Hadtudományi Doktori Iskolába járó Suba Laci kollégám. Kissé húzza-halasztja a disszertáció megírását, de ez koránt sem azért van, mert nem tud írni. Nagyon is tud, csak van pár nehezítő körülmény a pályán. Az egyik, hogy tavaly júniusig hivatalból szinte minden nap írt, ő volt ugyanis a kar sajtósa. Tudósított, szerkesztett, s ehhez rengeteg időt eltöltött az egyetem rendezvényein. Ahelyett, hogy saját kutatásában mélyedt volna el, szorgalmasan és igényesen számolt be a kari történésekről. Aztán átadta a zsurnaliszta stafétát egy másik író Deáknak, akit Józsinak hívnak. Ő maga pedig deákul tanul, hogy a második nyelvvizsgája is meglegyen. Ez a másik, a valódi Deák az utódláskor már majdnem letudta doktori penzumát: 2018 őszén védte meg dolgozatát, és azóta fel is avatták. Így hát több ideje akad a beszámolókat gyártani, hajnalonta pedig a szaunában a világot megváltani. Filozofálgatunk ugyanis többed magunkkal, s mondhatom, eközben jókat morgunk-mulatunk. Szép kis páros váltó, ráadásul össze is kötöttem őket: annak idején együtt látogatták doktori óráimat, ahol szóbeli előadókészségüket igyekeztünk pallérozgatni.
De vissza Lacihoz. Tudományos cikkeit, leendő disszertációjának egy-egy fejezetét rendszeresen látom, és mondhatom, azon kevesek közé tartozik, akiknek szövegét olvasván piros tollamat nyugodtan letehetem. Ez egy szigorú nyelvi lektornak különösen nagy öröm. Nos, pár hete kaptam tőle ezt a levelet: „Szia, Kata! Nem tudok helyesen írni; e téren félművelt vagyok. Az alábbi beszámolóhoz annyit teszek hozzá, hogy szombaton rájöttem – ha eddig nem tudtam volna –, hogy a korrektor, a nyelvi lektor munkája kőkemény szakma. E téren műkedvelő vagyok. Nagyjából a középmezőnyben végeztem, ami, látva a versenyzők összetételét, szerintem nem rossz. De gazdagodtam egy csodálatos nappal, olyasmivel foglalkozhattam, amit nagyon szeretek, és szert tettem dedikált Balázs Géza-könyvre, sőt, Suba Dánielnek, Balázs Géza műsorai lelkes hallgatójának is vittem egyet. Rendkívül jól éreztem magam, jövőre is megyek!!! Laci”
S mellé beszámolót is küldött egy korrektorversenyről, amelynek létezéséről én bizony nem tudtam. Vendégírásként ezúttal ezt adom közre, örömest.
Suba László: Korrektorverseny
Kedves Kollégák! Március 23-án rendezték meg a Duna Palotában az I. Kárpát-medencei korrektorversenyt. Elhatároztam, hogy megméretem magam, és bizony a 72 versenyző közül az első tízbe sem jutottam be. (Csak ezeket a helyezéseket hirdették ki és díjazták.) A korrektúrafeladatból (egy szöveg helyesírási szempontú javításából) és helyesírási tesztből álló versenyen nem akárkikkel kellett megmérkőznöm. Erről a szervező Magyar Nyelvi Szolgáltató Iroda ezt írja a honlapján: “A 72 versenyző a Kárpát-medencén innen és túlról érkeztek hozzánk: Budapestről, Dunakesziről, Dunaharasztiból, Érdről, Vecsésről, Gödöllőről, Sződről, Csobánkáról, Miskolcról, Pécsről, Kecskemétről, Szegedről, Debrecenből, Zalaegerszegről, Győrzámolyból, és nagy örömünkre Kolozsvárról, Marosvásárhelyről, Horgosról. A munkahelyek is igen színes képet mutatnak: MTA Nyelvtudományi Intézete, ELTE, ME, EKE, PTE, NKE, KGRE, Újvidéki Egyetem, MTVA, RTL, önkormányzatok, Országgyűlés Hivatala, Külügyi és Külgazdasági Minisztérium, Új Színház, hírlapok és magazinok szerkesztősége, valamint iskolák. A versenyzők szakmái is sokfélék voltak: korrektor, újságíró, szerkesztő, fordító, tudományos munkatárs, tanársegéd, tanár, lektor, kommunikációs, marketinges, művészeti vezető, informatikus, gyógyszerész, úszásoktató, egyetemi hallgató, szabadúszó, nyugdíjas.”
De nem a fentiek miatt ragadtam klaviatúrát, hanem azért, hogy röviden beszámoljak nektek a verseny és az eredményhirdetés között elhangzott előadásokról.
Dr. Minya Károly főiskolai tanár a Magyar Nyelvi Szolgáltató Iroda helyesírási gyorsszolgálatáról tartott előadást. Mint mondta, a legegyszerűbb kérdésektől a legbonyolultabbakig széles a skála; volt már olyan, terjedelmes kérdéslistájuk is, amelyről azt gyanították, hogy a kérdező csak teszteli őket. (A gyorsszolgálat egyébként rendkívül hasznos, már én is fordultam hozzájuk, Aszalós Andiék pedig rendszeresen kérdeznek tőlük.)
Dr. Veszelszki Ágnes, a Corvinus Egyetem docense az interneten fellelhető álhírek és áltudományok természetét boncolgatta. Szemléletes példaként a laposföld-hívők közösségét és „tudományos” rendezvényeit mutatta be. Elmondta, hogy az álhírek, áltudományok terjesztőire jellemző szokott lenni (1) az anakronisztikus gondolkodás (arról írnak, amit a tudomány már régen megcáfolt); (2) a titkok (ufók, jeti stb.); (3) a mítoszokra való hivatkozás (ez minél régebbi, annál jobb); (4) hanyag bánásmód a bizonyítékokkal; (5) cáfolhatatlan hipotézisek (holnap vagy esik, vagy nem); (6) látszólagos hasonlóságok, párhuzamok (más tárgyakkal); (7) tények helyett szcenáriók alkalmazása; (8) a kritika elutasítása. Mint Veszelszki Ágnes elmondta, nincs új a nap alatt, hiszen pl. Kempelen Farkas sakkozógépe is áltudományos megoldás volt, vagy ilyenek az ún. Grabovoj-számok (bármilyen betegségre megoldást jelent egy bizonyos leírt számsor).
Dr. Kiss Róbert Richárd újságíró, mb. egyetemi oktató a média változásait mutatta be a rendszerváltozástól napjainkig. Mondandójából kiemelendő és elgondolkodtató, hogy ha nincs állami médiaszabályozás (mármint a színvonalat illetően), akkor a bulvár győz, mert az emberek a kisebb (szellemi) ellenállás irányába mennek. (Csak hozzáteszem: az önszabályozás is fontos!)
Prof. dr. Balázs Géza, az ELTE BTK Mai Magyar Nyelvi Tanszékének vezetője moderálta azt a beszélgetést, amely során több érdekes helyesírási kérdés is szóba került. Ilyen volt például a dz és dzs hang és betű kérdése. Prof. dr. Keszler Borbála professor emerita, a helyesírási szabályzat 12. kiadásának főszerkesztője azt mondta, hogy hiba volt ezeket a hangcsoportokat annak idején egy hangként, illetve betűként meghatározni (így pl. nem szabad őket elválasztani), ők viszont – éppen a stabilitás érdekében – nem merték visszaállítani a korábbi szabályozást. Szó esett még arról is, hogy a helyesírási szabályzat teljesen egyértelmű szabályokat ír a 151. pontjában (akit érdekel, mi ez, nézze meg); ezzel kapcsolatos kérdésemre Balázs Géza azt mondta, hogy a jogszabályalkotók (így pl. a felsőoktatásról szóló törvény alkotói sem) nem szoktak korrektúraszolgáltatást kérni, legfeljebb csak a törvény elfogadása után. Keszler Borbála kérdésre válaszolva egy számunkra is megszívlelendő gondolatot mondott: tisztességtelennek tartja azt, ha egyes tanárok a kivételekre, a tananyag legeldugottabb részében lévő ismeretekre túlzott hangsúlyt fektetnek a kérdezéskor, ahelyett, hogy a fő szabályok begyakorlására összpontosítanának (ilyen példa volt a bura – búra és az árboc – árbóc szó: mindkét esetben a második alak a helyes).
***
Amikor elolvastam a beszámolót, azonnal eldöntöttem, megkérdezem Lacit, feltehetem-e a szövegét a vendégoldalra. Ám azt is kértem, mielőtt eldönti, beszéljünk, mert valamit el szeretnék neki mondani. És egy váratlan lyukasórát együtt töltve az egyetemi büfében nosztalgikusan elbeszéltem, hogyan lettem 1990 körül magam is egy országos egyetemi helyesírási verseny tizenvalahányadik helyezettje, és miért nem szégyelltem magam miatta; hogyan kerültem 1992-ben nyelvi lektorként helyesírás professzorom, Fábián Pál jóvoltából a Rendőrtiszti Főiskolára; hogyan hallottam hangosan gondolkodni és hallgatói véleményünket kikérni egy bonyolult helyesírási kérdésben Keszler Borikát, aki szakdolgozati konzulensem, majd doktori témavezetőm és tanári példaképeim egyike lett; meddig voltam Balázs Géza szobatársa a bölcsészkaron demonstrátorként majd tanársegédként; és hogy Kiss Róbert Richárddal milyen jókat polemizáltunk nyelvészeti kérdéseken, mikor vele együtt koptattuk a Nyelvtudományi Doktori Iskola első évfolyamának padsorait.
Mert “csak” ennyi emlék tolult fel hirtelen a fenti beszámoló olvastán.
Kedves Laci! Köszönöm a lehetőséget, hogy szövegedet itt hozhatom, s biztatlak: tanuld csak ezt a mesterséget, mert bár ördöngösség, de szép.
